Első alkalommal tartott tematikus várossétát a Józsefvárosi Örmény Önkormányzat a Józsefvárosban, a Fővárosi Örmény Önkormányzat támogatásával. A november 21-i esemény témája a következő volt: az örmények társadalmi felemelkedésének útjai és integrációs stratégiái a 19. század második felében, valamint a századfordulón és a 20. század elején. A Guttenberg téri park főbejárata elől indult a program Bence Balázs vezetésével. Bence Balázs dédunokája Szenkovits Ilonának, aki Szenkovits Marci – Pálffy Gyula Szenkovits Marci mókái című ankdotafüzére hősének – legkisebb húga volt. A séta ötletgazdája, a forgatókönyv megalkotója Kali Kinga író, antropológus, diaszpóra-kutató – részben az ő háttérkutatásain alapul a séták tartalma. Az ő tollából születtek az első sétán elhangzottak; az alábbiakban olvashatják, amit a sétán részt vett szerencsések élőben hallhattak, természetesen Bence Balázs értő tolmácsolásában, kiegészítésekkel fűszerezve: „Mielőtt még visszaröpítenénk az időben a sétáló nagyérdeműt, ebben a korban maradva megmutatom az idén március 26-án eltávozott Moldován Domokos rendező egykori lakóhelyét (a rabbiképző főiskola melletti ház, Somogyi Béla utca 24., egykor Rökk Szilárd utca) – ha már ilyen közel vagyunk hozzá, és örmény nyomokat keresünk. A Nádasdy Kálmán-díjas opera- és filmrendező, etnográfus Moldován Domokos erdélyi örmény családból származott. Az örmények szempontjából legfontosabb művét, az Örmény legenda című tánckantátát 2001-ben állította színpadra, mely az örmény nép kereszténnyé válásának történetét dolgozza fel. A darab bemutatója 20 évvel ezelőtt, 2001. június 16-án volt, a csodás Kiscelli Romtemplomban. Moldován Domokos 1943-ban született az erdélyi Sajóudvarhelyen. 1965-től amatőrfilmes, népzenegyűjtéssel foglalkozott. 1966-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Kar néprajz szakán, majd elvégezte a Színház- és Filmművészeti Egyetemet is. 1966-tól a Magyar Televízióban sorozatot készített a magyar parasztfestőkről, valamint az Egyetemi Színpadon rendezett. Az 1970-es évektől a Mafi lmnél néprajzi dokumentumfilmeket forgatott. A rendszerváltás után másfél évtizedig a főváros V. kerületének örmény kisebbségiönkormányzati képviselője volt. 2002-ben operarendezéseiért Nádasdy Kálmán-díjjal jutalmazták. Az Örmény legenda tánckantáta egy különleges évforduló tiszteletére jött létre: az örmények 301-ben vették fel a kereszténységet, elsőként a világon (III. Trdat örmény uralkodó ezzel megelőzte Nagy Konstantin római császárt) – ennek 1700 éves évfordulójáról megemlékezve. A darab zenéjét Melis László szerezte – bartóki hozzáállással. Azért is kiemelendő mindez, mivel hamarosan az ő egykori háza előtt is elmegyünk, és megemlékezünk róla az emléktáblánál. Így ír Olsvay Endre a Muzsika 2001 szeptemberi számában Melis zenéjéről a bemutató kapcsán: „Melis László közismerten fogékony a különféle, térben-időben tőlünk távoli (vagy annak tetsző) kultúrák iránt. Noha személyes örmény kötődése nincs, eredendő megszállottsággal vetette magát a munkába. Nyolc hónapon át ismerkedett az örmény zenével, ezt követően formálódott meg benne a tánckantáta zenei matériája, amely nem egyszerűen alkalmazza vagy netán mímeli az örmény hangvételt. Számos eredeti dallamot, motívumot asszimilál, plasztikusan idomítva azokat saját, ismert zenei arcéléhez. A mű tehát – jellegét tekintve – bartóki magatartást képvisel. A hagyomány által megőrzött dallamtípusokat saját invenciójú zenével ötvözi; eredeti anyagot pezsdít föl – a hajdani repetitív művek eredményeit is felhasználva – permutációs eljárással. Az összhatást végeredményben „örményesnek” érezzük, de nem az egzotikus szuvenír talmi csillogásának szintjén. Alapvetően európai szellemű és felépítésű zene született, amely mégsem idegen az örmény hagyománytól, és semmi esetre sem azzal ellentétes tónusú vagy ethoszú.” Most pedig ugrás az időben: a 19. század második felétől a magyarországi magyar-örmény diaszpóra első rétege sporadikusan a 18. század végétől alakulóban volt, de kimondható, hogy a 19. században alakult ki az a réteg, amely a diaszpóra terminussal illethető. Az örmények jövevények voltak Erdélyben, a magyar törvényhozás eleinte értelemszerűen idegenként kezelte őket, több mint száz évig (a magyar társadalom ennél még sokkal tovább is, századokon át) – az 1672-es, I. Apafi Mihály fejedelem általi hivatalos betelepítéstől egészen az 1776-os jogi integrációig, amikortól a magyarokhoz hasonlóan állami hivatalokat is vállalhattak: tevékenységük már nem korlátozódott csupán a kereskedésre. Már a 18. század végén megindul a kirajzás az erdélyi örmény primér (azaz örmény templommal rendelkező) és szekundér telepekről (ahol az örmények kereskedelmet folytattak), eleinte a Nagy Alföld bír vonzerővel a marhakereskedők számára – később azonban a társadalmi felemelkedés egyéb irányvonalai hódítanak teret a magyarságba integrálódó örménység körében. Miután a jogi integráció lehetővé tette, megindult a Magyarországra való betelepedés, a gazdagabb örmény családok nemességet vásároltak, egyre több az örmény családokból kikerülő homo novus: azaz a már nem az örmény hagyományos mesterségekben tevékenykedő örmény. Az örményeket ott találjuk az 1848-as forradalomban a magyarok oldalán harcolva – ekkor már tudatosan magyarok akartak lenni, felvállalva a befogadó nemzethez való tartozást. Ezzel együtt fokozatosan megszűnik az örmények etnikai különállása, elmosódik a határvonal a társadalmi rendek és a kereskedőcsoportok közt, a társadalmi felemelkedésnek új stratégiái alakulnak ki – mindez asszimiláció felgyorsulásával jár, és a 19. század közepén-végén már plurális identitással (politikailag magyar, kulturálisan örmény) bíró örményeket ott találjuk a társadalom híres előkelőségei között. A társadalmi felemelkedés egyik útja a nemesség vásárlása a tehetősebb örmény családok körében – a másik pedig az értelmiségi karrier vállalása; e két stratégia sok esetben együtt járt. A felemelkedő örmények – legyenek akár nemesek, akár közemberek – gyakran választották a politikai karriert a társadalmi felemelkedésre, akárcsak az írói, hírlapírói karriert is. Lássuk akkor ezeket a stratégiákat térben is, az útvonalunkon elrendezve. Örmény értelmiségiek – írók, hírlapírók, művészek Felemlíthetjük itt Bányai Elemér Zubolyt és az ő két jóbarátját, Törös Tivadart (aki földije is volt egyszersmind, Szamosújvárról származtak mindketten), illetve Ady Endrét. Hogy Ady mennyiben volt örmény, arról nincsenek megbízható kutatások – keleti emberként szerette aposztrofálni magát, anyai ágon talán örmény felmenőkkel. De az örmények manapság egyre gyakrabban szeretik őt beemelni az örmény Pantheonba. Ady és Zuboly barátsága köré külön sétát szervezünk december 3-án végiglátogatván egykori kávéházaikat, illetve azok helyét. Most Törös Tivadarra koncentrálva haladjunk tovább – aki maga is a Főherczeg Sándor utcában lakott egykoron (1895-ben, halála évében itt említi a névjegyzék). a Józsefvárosnak ez a része két nagyon eltérő arcát mutatta egykoron: egyik rész volt a palotákkal hivalkodó Mágnásfertály, másik a művésznegyed, ahol írók, költők, színészek, festők, fotográfusok laktak. ahol állunk, itt a Guttenberg téren, egyszintes házak álltak még 1914-ben is; az Öreg Kéményseprőhöz vendéglő a Bródy 44. szám alatt állt akkoriban, 2016-ban bontották le – Ecker Károly vendéglője volt indulás a Bródyn a Nemzeti Múzeum felé: itt volt az egykori Művésznegyed, a művészélet központja – André Kertész, a később világhíressé lett magyar fotográfus … Olvass tovább
