ANI – MOZAIK

Örményországban minden alkalommal különös, számomra is értelmezhetetlen, azonnali biztonságérzetet tapasztaltam meg: nem volt idegen a hely, zsigerileg volt ismerős a közeg, ahol – és ezt nem tudom másként mondani – otthon voltam az emberek arcában, valamiképpen ismertem minden egyes szembejövőt. Ez az érzés jelentheti az otthont, azt hiszem, és én Erdélyben is érzek ilyent – de az örmény otthon-érzet nagyon különböző a tényleges erdélyi otthonitól, amibe kiskorunktól beletanultunk mindannyian, kik ott születtünk. Másképpen ugyan, de mindig itthon vagyok ezen az Erdélytől földrajzilag és kulturálisan is messzi világrészen – annak ellenére, hogy távoli eleim nem Örményországnak ebből a részéből származnak, hanem az egykori Nyugat-Örményországot jelentő vidékről, a mostani tágabb értelembe vett Anatóliából, mely mind domborzatilag, mind szokásvilágában oly eltérő a Kaukázustól. Az örményországi utazások emlékezete menedéket nyújt a magyar itthonban, jó fejben ott lenni újra és újra, megérezni egy itteni fuvallatban a jereváni reggelt, hirtelen felfedezni a délután fényeiben ugyanazt a hangulatot, amit például egykor Haghpatban éltem meg – hangosan kimondva valósággá tenni, most örmény reggel van éppen, ez itt egy örmény délután. A karabahi háborúval minderre árnyék vetült, a szorongás utólag megmérgezi az élményeket – a háború veszteségei átszínezik az emlékeket: képek rongálódnak meg, amelyeket az agy eddig ujjongva, féltő szeretettel tárolt. Haghpatban 2012 őszén jártam – áldás ért: a jereváni Írók Bárkája (Grakan Tapan) nemzetközi irodalmi fesztivál meghívottjaként bejárhattam szinte a teljes Örményországot. Szajat Nova, az örmény irodalom fő asug-költője, aki Irakli grúz király udvarában volt énekmondó, később pedig udvari tanácsadó is, miután az 1750-es évektől kegyvesztetté vált – a király húga, Anna királynő felé táplált megengedhetetlenül gyengéd érzelmeket a népemlékezet szerint – , száműzetésében ide menekült. Szerzetesként élte le életét az észak-örményországi kolostorban, és halt mártírhalált 1795 őszén, amikor Aga Mohamed Kán hódító perzsa seregei lemészárolták a kolostor lakóit. Szergej Paradzsanov Szajat Nova címen készített kultikus filmet az asug életéről – amit azonban a korabeli szovjet cenzúra tetszése szerint átvágott, és A gránátalma színe címen engedélyezett csupán –, amelynek Haghpat volt az egyik fő forgatási helyszíne. De Atom Egoyan Naptár című korai, furcsa alkotásának szintén egyik kulcshelyszíne – mely az etnicitás filmje: az emigrációról szól, hogyan lehet távoli idegenben örménynek lenni. Ismeretlenül is ismerős volt a kolostor, még mielőtt odalátogathattam volna. Nézem a Haghpatban készített fényképeket, és már nem lelem fel bennük ugyanazt, mint egykor, átértelmeződtek bennem. A csodát éltük meg itt közösen, megmerítkeztünk a történelemben – a festői október nem az elmúlás színeit tükrözte, kacagásunkat visszhangozta a völgy a verőfényes délutánban. De ez már egy másik ősz. A monostorudvar most sírkertre emlékeztet, a khácskárok sírkövekké lesznek a háborús áthangolásban. Egy karabahi örmény író, aki ugyanezen a fesztiválon egy másik évben vett részt, már az első napokban elesett a fronton, ért a hír nemrég. Vajon hány percig van esélye túlélni egy sebtében katonává tett költőnek a tűzvonalban, megfelelő kiképzés és háborús elhivatottság nélkül? Elsirattam őt, ismeretlenül. Kali Kinga Haghpat kolostor – © Kali Kinga, 2012

Szenkovits Márton örmény üknagyapám, marosbogáti, később gyergyószárhegyi kereskedő 1872-ben született Erdélyben. A családi emlékezet számon tartja, hogy ükapám ifjabb korában pajkos mókamester volt, akit a térség – Marosvidék, Székelyföld – minden valamire való mulatságába meghívtak a társaság lelkesítésére, a hangulat felpezsdítésére. Ma talán animátornak nevezhetnék ezt a foglalkozást – ő azonban jókedvében csinálta, nem hivatásként, inkább hitvallás-szerűen. A családban fennmaradt anekdotáknak talán legfontosabbika róla, hogy úgymond burokban született – a méhlepénnyel együtt jött világra. A korabeli erdélyi babona úgy tartotta, hogy a burokban született nagyon szerencsés ember lesz – és így üknagyapám születésekor egy cigány javasasszony tanácsára megőrizték a „burkot”, amit később kiszárítva belevarrtak a már kereskedővé cseperedett legény egyik öltönyébe. És valóban működött az átviteli mágia: Márton ükapám furfangos textilkereskedő volt, kinek minden üzlete remekül sikerült. Egyéb dolgaiban is kedvezett neki a szerencse, úgy hírlik, sokak eszén túljárt peres ügyeiben is – ám a közösség támogatásáról sem feledkezett meg, hiszen adat van arról is, hogy a szamosújvári nagy örmény templom felújítását az 1930-as években jelentősen támogatta. Mindössze két fénykép maradt fent róla, egy kültéri családi csoportkép (talán a házuk udvarán örökítődött meg), ami délceg fiatalembert mutat, ki büszkén tekint végig népes családján (a vidám társaság közepén ott kacag Szenkovits Ida dédanyám is ötéves kislányként); – valamint ez a portré, amely a fotográfus műhelyében készült; gondosan kipödrött bajuszú, vidám tekintetű ükapám szemében egyszersmind ott van az idegenbe szakadtak összes megfeszített figyelme, a túléléshez szükséges azonnali helyzetfelismerő készség ígérete is. Amikor évekkel ezelőtt a marosvásárhelyi Teleki Tékában való örmény karakterológiai kutatásaim során szembetaláltam magam Pálffy Gyula Szenkovits Marci mókái című anekdotafüzérével, lázas izgalom lett úrrá rajtam. Egyhuzamban olvastam végig a Révész Béla Könyvnyomdájában 1909-ben kiadott, érdekfeszítő cselekmények sorozatából összeálló, eseménydús kis kötetet – és egyre növekvő türelmetlenséggel kutattam emlékezetemben saját családi históriák foszlányai után, melyeket gyerekkoromban csíptem el az idősebb családtagok anekdotázásai alkalmával; olvasás közben mindvégig ott lármázott bennem a kérdés: vajon az író mennyiben mintázhatta szereplőjét az én üknagyapámról? A kötetet szorgalmazásomra később újra kiadták, saját szerkesztésemben, bőséges jegyzetanyaggal ellátva, előszó-esszémmel felvezetve – és ahogy a közeli és távoli rokonok olvasták a könyvet, s benne felmenőjüknek a családban immár legendákká nőtt furfangjait (mint például amikor Marci fabicskákat rántatott ki békacomb gyanánt, hogy vendégeit megviccelje az általuk kierőszakolt vacsorán, vagy amikor fortéllyal eladta a tyúk-guanót egyik riválisának, egy szintén nagyon leleményes és ravasz, híres-hírhedt zsidó kereskedőnek, akiről azt rebesgették, senki sem tud túljárni az eszén), beindult az emlékezés: újabb részletek, anekdoták elevenedtek meg mókás üknagyapám életéből, elfeledett régi tudás vált újjá; így egészítődött ki, vált kerekebbé életének bennünk hangzó története – és eddig nem ismert családi emlékek akartak helyet csinálni maguknak bennem is. De olybá tűnik, nem csak a család emlékezett szívesen csínytevéseire: az utólagos kutatás során felbukkant egy 1892-ben íródott újságcikk is, mely a (természetesen budapesti illetőségű) Fővárosi Lapokban jelent meg, s melynek jó tollú szerzője homályban marad, mivel csupán nevének kezdőbetűi jelennek meg – a rengeteg Erdélyből bedolgozó levelező újságíró közül szinte bárki lehetett. Szenkovits Marci ekkor mindössze húszéves volt, ám az írás régebben megtörtént esetként emlegeti fel a mókát – ilyen ifjan is jól elment a híre, még jóval Pálffy Gyula mulattató novellafüzére előtt: ükapám sihederként komolyan dolgozhatott Erdély „humorisztikus domborzatán”! A szovátai fürdőéletről beszámoló, meghitt hangulatú kis írás a székely humor raktárnokának nevezi őt – ez a „raktárosi” címke micsoda hírnevet, micsoda tréfa-készletet feltételez máris! –, és dióhéjban utal arra az adomára, ami Pálffy kötetében részletesebben is elmesélődik: mikor is Marci a szovátai üdülő alléján a cserfa-csemetékre szilvát, a szilvacsemetékre makkot kötözött fel cérnával az éjszaka leple alatt, hogy a szállodatulajdonos Piros bácsit megviccelje… Üknagyapám örmény létére így az erdélyi székely ember etalonjává vált a magyar köztudatban – vajon mi lenne ez, ha nem a sikeres asszimiláció beszédes példája? Kali Kinga Üknagyapám, Szenkovits Márton örmény kereskedő a 20. század elején  – immár komoly családapaként

Elmosódottak immár az arcok ezeken a régi, talán hatvanas, hetvenes évekbeli fényképeken, melyek a velencei mechitarista szerzetesrend iskolájának, a Moorat Rafaelian örmény tanodának kertjében készültek (illetve egyik fotó családi körben) – de fontos megemlékezni családunk két mechitarista szerzeteséről, Fogolyán Vilmos Andrásról (avagy Pater Andreasról) és Fogolyán Miklósról (Pater Lucasról): mindezt egy nemrég előkerült iskolai csoportkép kapcsán. Az örmény nagymamám unokatestvérei ők, az idősebbik tanár és irodalmi művek fordítója volt – ő fordította le örmény nyelvre például az Egri csillagokat is. Annak idején, a kolozsvári aranykorban, még ismerkedésünk első heteiben (amikor már kiderülhetett, hogy örmény származású vagyok), az öreg Kányádi lelkendezve hozta elém a Pater Andreas által neki dedikált örmény nyelvű, saját fordítású Gárdonyi-kötetet, és barátjának nevezte őt – ám nagyot nézett, amikor örömkönnyek szöktek a szemembe, hiszen egy olyan rokonomról mesélt, akivel én sosem találkozhattam személyesen: egy történet körbeért. Pater Lucas viszont nem volt műfordító, hanem inkább misszionárius: amikor én már egyetemista voltam Kolozsváron, ő Gyergyószentmiklósra került misszióba, az ottani örmény katolikus hitéletet egyengetendő, és rengeteget segített nekem első gyergyószentmiklósi, magyar-örményeket célzó néprajzi terepmunkáimon, valamint a szakdolgozatom témájának felgöngyölítésében; nélküle nehézkesen ismertem volna ki magam a örmény katolikus liturgiának az örmény apostoli liturgiából származó elemei között… A mechitarista szerzetesek története Szebasztei Mechitárral indult, aki 1701-ben rendet alapított, hogy az örmény népet kivezesse a tudatlanságból, úgymond. 1729-ben a velencei rendből mechitarista szerzetesek érkeztek Ebesfalvára (a mai Erzsébetvárosba), az alig pár éve felszentelt örmény katolikus templomba, a lelki élet gondozására – később ők toboroztak időről időre örmény származású 5-6 éves kisfiúkat, akikből mechitarista szerzeteseket neveltek a velencei és bécsi kongregációkban: így alakult ki a hagyomány, amely a huszadik század közepéig tartotta magát. Akik ezen férfiak közül visszatértek a rendből Erdélybe, azok voltak csupán, kik örményül tudtak az egész magyar-örmény kolóniában. Az utolsó ilyenképp örményül tudó Erdélyben a tavalyelőtt eltávozott Zakariás Péter bácsi volt Csíkszépvízen, aki 1927-ben, kilenc évesen került a bécsi mechitarista szerzetesrendbe. Kali Kinga A nyitóképen Fogolyán Vilmos András és Fogolyán Miklós Lukács látható (egy csoportkép részleteként, ami a velencei Moorat Rafaelian örmény tanoda végzőseivel készült). A családi képekért köszönet a Fogolyán-leszármazott Lukács Lillának és családjának. A csoportkép forrása a Collegio Armeno Moorat Rafaelian Facebook-oldala, és a ’68-69-es végzős diákokat ábrázolja tanáraikkal.

Bő egy évvel a Szenkovits Marci mókái című anekdotakötet újrakiadása után – amelynek lapjain örmény üknagyapám, a mókamester (és kereskedő) Szenkovits Márton csalafinta viselt dolgait, Erdély-szerte való mulatozásait, csínyeit láttam viszont nagy döbbenettel, amik félmítoszokként kerengenek nálunk azóta is a nagycsaládi emlékezetben (ezért is jártam addig, amíg az eredeti, 1909-ben Marosvásárhelyen megjelent szöveget sok-sok jegyzettel ellátva, az általam írt előszó-esszével újra sikerült kiadni) – jelentezett nálam levélben egy nyolcvanéves, szövegében is nagyon elegáns öregúr, aki viszont a könyv más történeteiben a saját Szenkovits nagyapját és annak természetes (mulatós) társadalmi közegét, valamint név szerint felsorolva a mulatságok forgatagában két dédnagyapját, apja kedvenc nagybátyját, s egyéb egykori erdélyi, makfalvi családi ismerőseiket lelte fel, az általa réges-régről, még gyerekkorából ismert kalandjaikkal együtt. Egy könyv előélete, a szereplőalkotás folyamata legalább olyan izgalmas, mint az utóélete: kiszámíthatatlan, milyen utak nyílnak meg – számomra heurisztikus élmény utólagosan kibogozgatni, felfejteni a fikcióban meglapuló valós történetszálakat. Elkezdtünk levelezni ismeretlenül is, vitt a történet és a kíváncsiság, vajon rokonok lehetünk-e, annak az aprólékos visszafejtése, vajon melyik történetben kinek az őse szolgált mintául az író számára – és Szenkovits Lajos úr így küldte el nekem nagyapja fiatalkori jegyzetét, a feltehetőleg egykori örmény ujjak lenyomatától maszatos kis emléklapot, amelyet Szenkovits Mihály az akkor még csupán 14 éves szerelmének írt – ő lett később újdonsült levelezőtársam nagyanyja. Kali Kinga

Tavaly ősszel látott napvilágot Budapesten Kövi Pál „újratöltött” kultikus erdélyi recepteskönyve, melynek első kiadása, a Kriterionnál 1980-ban megjelent Erdélyi lakoma végigkísérte gyerek- és kamaszkoromat, főhelyen volt nálunk is a szakácskönyvek polcán, akárcsak minden erdélyi ismerősünknél, s már diákként is főztem belőle – ebben a mostani Helikon-kiadásban aktualizálták az irodalmi részt: én az erdélyi örmény konyháról, dédnagyanyám receptfüzetéről írtam irodalmi gasztroesszét – egy történet körbeért. Dédnagyanyám, Szenkovits Ida 1899. októberében született Erdélyben, a Küküllő-menti Hariban, és egész életében fontosnak tartotta hangoztatni, hogy neki mindkét szülője örmény volt. Nem tudok visszaemlékezni egyetlen születésnapi ünneplésére sem a családban, nagyon kicsi voltam még, amikor vele találkozhattam. Rá viszont emlékszem impressziókból, igazi erdélyi nagyasszony volt, családjához is szigorú örmény matróna – mi tagadás, gyerekként féltem tőle, mivel folyton kiderült, hogy úgysem lehet elég jól csinálni neki semmit. Dús hajkoronája élete végéig szinte teljesen fekete maradt, úgy emlékszem rá, amint a szobája közepén lévő trónon ül, feladatokat oszt és fésülködik végtelenül. Szakácskönyvet is írt a családnak egy régivágású, nagyalakú keménytáblás füzetbe – amilyent akkoriban talán a könyvelők használhattak –, és ezt a kézzel írt receptgyűjteményt anekdotákkal tűzdelte meg. Izgalmas kaland a részben saját fogantatású erdélyi magyar és örmény receptek között a letűnt ősök viselt dolgairól olvasni – dédnagymamának remek tolla volt, talán egy másik korban szenvedélyes író lehetett volna belőle. A nagycsalád évtizedeken át ebből a recepteskönyvből főzött, és amikor a masszív füzet a hagyományozódás folyamatában anyámhoz került, ő beköttette, piros műbőr-kötéssel igazi könyvvé tette – és én most többek közt ennek a receptfüzetnek a gasztronómiai és családtörténeti tanulságait használtam fel írásomhoz. Kali Kinga Kövi Pál: Erdélyi lakoma újratöltve (Helikon, 2019) Nyitókép: Szenkovits Ida az 1920-as évek elején