Első séta a Józsefvárosban a régvolt örmények nyomában

Első alkalommal tartott tematikus várossétát a Józsefvárosi Örmény Önkormányzat a Józsefvárosban, a Fővárosi Örmény Önkormányzat támogatásával.

A november 21-i esemény témája a következő volt: az örmények társadalmi felemelkedésének útjai és integrációs stratégiái a 19. század második felében, valamint a századfordulón és a 20. század elején.   

A Guttenberg téri park főbejárata elől indult a program Bence Balázs vezetésével. Bence Balázs dédunokája Szenkovits Ilonának, aki Szenkovits Marci – Pálffy Gyula Szenkovits Marci mókái című ankdotafüzére hősének – legkisebb húga volt.  

A séta ötletgazdája, a forgatókönyv megalkotója Kali Kinga író, antropológus, diaszpóra-kutató – részben az ő háttérkutatásain alapul a séták tartalma. Az ő tollából születtek az első sétán elhangzottak; az alábbiakban olvashatják, amit a sétán részt vett szerencsések élőben hallhattak, természetesen Bence Balázs értő tolmácsolásában, kiegészítésekkel fűszerezve:    

„Mielőtt még visszaröpítenénk az időben a sétáló nagyérdeműt, ebben a korban maradva megmutatom az idén március 26-án eltávozott Moldován Domokos rendező egykori lakóhelyét (a rabbiképző főiskola melletti ház, Somogyi Béla utca 24., egykor Rökk Szilárd utca) – ha már ilyen közel vagyunk hozzá, és örmény nyomokat keresünk. A Nádasdy Kálmán-díjas opera- és filmrendező, etnográfus Moldován Domokos erdélyi örmény családból származott. Az örmények szempontjából legfontosabb művét, az Örmény legenda című tánckantátát 2001-ben állította színpadra, mely az örmény nép kereszténnyé válásának történetét dolgozza fel. A darab bemutatója 20 évvel ezelőtt, 2001. június 16-án volt, a csodás Kiscelli Romtemplomban.

Moldován Domokos 1943-ban született az erdélyi Sajóudvarhelyen. 1965-től amatőrfilmes, népzenegyűjtéssel foglalkozott. 1966-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Kar néprajz szakán, majd elvégezte a Színház- és Filmművészeti Egyetemet is. 1966-tól a Magyar Televízióban sorozatot készített a magyar parasztfestőkről, valamint az Egyetemi Színpadon rendezett. Az 1970-es évektől a Mafi lmnél néprajzi dokumentumfilmeket forgatott. A rendszerváltás után másfél évtizedig a főváros V. kerületének örmény kisebbségiönkormányzati képviselője volt. 2002-ben operarendezéseiért Nádasdy Kálmán-díjjal jutalmazták.

Az Örmény legenda tánckantáta egy különleges évforduló tiszteletére jött létre: az örmények 301-ben vették fel a kereszténységet, elsőként a világon (III. Trdat örmény uralkodó ezzel megelőzte Nagy Konstantin római császárt) – ennek 1700 éves évfordulójáról megemlékezve.

A darab zenéjét Melis László szerezte – bartóki hozzáállással. Azért is kiemelendő mindez, mivel hamarosan az ő egykori háza előtt is elmegyünk, és megemlékezünk róla az emléktáblánál. Így ír Olsvay Endre a Muzsika 2001 szeptemberi számában Melis zenéjéről a bemutató kapcsán:

„Melis László közismerten fogékony a különféle, térben-időben tőlünk távoli (vagy annak tetsző) kultúrák iránt. Noha személyes örmény kötődése nincs, eredendő megszállottsággal vetette magát a munkába. Nyolc hónapon át ismerkedett az örmény zenével, ezt követően formálódott meg benne a tánckantáta zenei matériája, amely nem egyszerűen alkalmazza vagy netán mímeli az örmény hangvételt. Számos eredeti dallamot, motívumot asszimilál, plasztikusan idomítva azokat saját, ismert zenei arcéléhez. A mű tehát – jellegét tekintve –  bartóki magatartást képvisel. A hagyomány által megőrzött dallamtípusokat saját invenciójú zenével ötvözi; eredeti anyagot pezsdít föl – a hajdani repetitív művek eredményeit is felhasználva – permutációs eljárással. Az összhatást végeredményben „örményesnek” érezzük, de nem az egzotikus szuvenír talmi csillogásának szintjén. Alapvetően európai szellemű és felépítésű zene született, amely mégsem idegen az örmény hagyománytól, és semmi esetre sem azzal ellentétes tónusú vagy ethoszú.”

Most pedig ugrás az időben: a 19. század második felétől a magyarországi magyar-örmény diaszpóra első rétege sporadikusan a 18. század végétől alakulóban volt, de kimondható, hogy a 19. században alakult ki az a réteg, amely a diaszpóra terminussal illethető.

Az örmények jövevények voltak Erdélyben, a magyar törvényhozás eleinte értelemszerűen idegenként kezelte őket, több mint száz évig (a magyar társadalom ennél még sokkal tovább is, századokon át) – az 1672-es, I. Apafi Mihály fejedelem általi hivatalos betelepítéstől egészen az 1776-os jogi integrációig, amikortól a magyarokhoz hasonlóan állami hivatalokat is vállalhattak: tevékenységük már nem korlátozódott csupán a kereskedésre. Már a 18. század végén megindul a kirajzás az erdélyi örmény primér (azaz örmény templommal rendelkező) és szekundér telepekről (ahol az örmények kereskedelmet folytattak), eleinte a Nagy Alföld bír vonzerővel a marhakereskedők számára később azonban a társadalmi felemelkedés egyéb irányvonalai hódítanak teret a magyarságba integrálódó örménység körében. Miután a jogi integráció lehetővé tette, megindult a Magyarországra való betelepedés, a gazdagabb örmény családok nemességet vásároltak, egyre több az örmény családokból kikerülő homo novus: azaz a már nem az örmény hagyományos mesterségekben tevékenykedő örmény. Az örményeket ott találjuk az 1848-as forradalomban a magyarok oldalán harcolva – ekkor már tudatosan magyarok akartak lenni, felvállalva a befogadó nemzethez való tartozást. Ezzel együtt fokozatosan megszűnik az örmények etnikai különállása, elmosódik a határvonal a társadalmi rendek és a kereskedőcsoportok közt, a társadalmi felemelkedésnek új stratégiái alakulnak ki – mindez asszimiláció felgyorsulásával jár, és a 19. század közepén-végén már plurális identitással (politikailag magyar, kulturálisan örmény) bíró örményeket ott találjuk a társadalom híres előkelőségei között.

A társadalmi felemelkedés egyik útja a nemesség vásárlása a tehetősebb örmény családok körében – a másik pedig az értelmiségi karrier vállalása; e két stratégia sok esetben együtt járt. A felemelkedő örmények – legyenek akár nemesek, akár közemberek – gyakran választották a politikai karriert a társadalmi felemelkedésre, akárcsak az írói, hírlapírói karriert is.

Lássuk akkor ezeket a stratégiákat térben is, az útvonalunkon elrendezve.

Örmény értelmiségiek – írók, hírlapírók, művészek

Felemlíthetjük itt Bányai Elemér Zubolyt és az ő két jóbarátját, Törös Tivadart (aki földije is volt egyszersmind, Szamosújvárról származtak mindketten), illetve Ady Endrét. Hogy Ady mennyiben volt örmény, arról nincsenek megbízható kutatások – keleti emberként szerette aposztrofálni magát, anyai ágon talán örmény felmenőkkel. De az örmények manapság egyre gyakrabban szeretik őt beemelni az örmény Pantheonba. Ady és Zuboly barátsága köré külön sétát szervezünk december 3-án végiglátogatván egykori kávéházaikat, illetve azok helyét. Most Törös Tivadarra koncentrálva haladjunk tovább – aki maga is a Főherczeg Sándor utcában lakott egykoron (1895-ben, halála évében itt említi a névjegyzék).

  • a Józsefvárosnak ez a része két nagyon eltérő arcát mutatta egykoron: egyik rész volt a palotákkal hivalkodó Mágnásfertály, másik a művésznegyed, ahol írók, költők, színészek, festők, fotográfusok laktak.
  • ahol állunk, itt a Guttenberg téren, egyszintes házak álltak még 1914-ben is;
  • az Öreg Kéményseprőhöz vendéglő a Bródy 44. szám alatt állt akkoriban, 2016-ban bontották le – Ecker Károly vendéglője volt
  • indulás a Bródyn a Nemzeti Múzeum felé: itt volt az egykori Művésznegyed, a művészélet központja – André Kertész, a később világhíressé lett magyar fotográfus (Kertész Andor – eredetileg Kohn Andor) a századelőn előszeretettel fotózott itt a művésznegyedben (ő maga családjával a Teleki téren nőtt fel, később pedig a Népszínház utcában is lakott – édesanyjának kávémérése volt a Teleki tér 6. szám alatt)
  • Petőfi Sándor özvegye, Szendrey Júlia (aki maga is költő volt), miután elköltözött második, despota férjétől, Horvát Árpádtól, ide költözött 1867-ben, már nagyon betegen a Zerge utcába (a mostani Horánszky) – 1868-ig lakott itt, 39 évet élt, rengeteg szenvedéssel
  • szintén itt lakott később (saját bevallása szerint legalábbis) Krúdy Gyula is, aki a szomszédos Gyöngytyúk utcából (ma Gyulai Pál utca) költözött át a Horánszkyba – bérlőként, így nem szerepel a lakójegyzékben sehol (Krúdyt ismerve ez akár ábrándos óhaj, fantáziálás is lehet, de így ír róla egyik késői művében, a Vallomásban: „A Gyöngytyúk utcából a Zerge utcába költöztem. (…) Az ábrándos Zerge utcába nem költöztem más okból, mint csupán regényesség kedvéért, (…) Szendrey Júlia tiszteletére, és néha még manapság, annyi kiábrándultság után is azt hiszem, hogy abban a szobában laktam, amelyben Petőfiné (…)”.)
  • idén emléktáblát kapott a ház, Szendrey Júlia halálának évfordulóján, szeptember 6-án avatták a táblát, megemlékezvén a ház híres lakójáról
  • a Zerge utca nevére is ki kellene itt térni, mert szintén színesíti a történetet – a 18. században, amikor az utca még Városmajor utca volt, a Mári utca és a mostani Horánszky utca közt egy hatalmas vendégfogadó állt, nagy telken (ez tehát a Bródy páratlan oldala, a mostani Anton nevű helyen volt kb a bejárat) – mivel a mostani Kálvin téren (az egykori Széna téren) voltak a nagyvásárok, ez egy nagy forgalmű fogadó volt, közkedvelt hely – és később innen kapta az utca a nevét, ugyanis a Kőszáli Zergéhez címezték a fogadót
  • eljutunk Jókai házáig (Bródy Sándor utca – akkor Főherczeg Sándor – 36. szám): érdekes tény, hogy miközben az örmények a saját társadalmi felemelkedésükért küzdenek, nemességet vásárolnak, állami hivatalokat töltenek be, foggal-körömmel magyarrá válnak éppen, Jókai írásaiban az örmény még mindig csak kereskedő meg boltos lehet, karakterfigura – holott az utcaszomszédja, a tíz évvel később itt élő Törös már politikusi karikatúrákban, társadalmi gúnyrajzokban figurázza ki a kor feltörekvő magyar-örményeit.

Itt Esztergály Zsófia felolvasott egy rövid részletet Jókaitól – az Örmények című kötetből (Az örmény korcsmáros)

  • Érdekesség Jókai és Laborfalvi Róza (aki a Nemzeti Színház ünnepelt színésznője a korszakban, házasságon kívüli gyerekkel) frigyéről: miatta vesztek össze Petőfivel részben (Petőfi ellenezte a tényt, hogy Jókai egy nála 8 évvel idősebb színésznővel kezdjen…) – ám a frigy kitartott Laborfalvi Róza haláláig, ami sajnálatosan korán, éppen ebben a házban következett be…
  • elhaladva Melis László egykori lakhelye mellett, a Bródy jobb oldalán, talán 26. szám (a Bródy sörözővel szemben), áll az emléktábla
  • A Kéményseprőház a Bródy Sándor utca a régi idők emléke, az utca legrégebbi háza
  • Bródy – egykoron Főherczeg Sándor – utca 20. – Törös Tivadar egykori lakhelye – lebombázták a háborúban, most parkolóudvar: jelentős műve az örményeknek az Áfgánistán Vártán kötet

Törösről sajnálatosan kevés feljegyzés maradt fenn, hiszen 36 évesen meghalt – homály fedi, hogy hogyan is halhatott bele pszichés betegségébe (amiről a korabeli lapok gyászhírei értekeznek), mivel az egykori Széna téri régi János kórházat a háborúban lebombázták. Törös utolsó lakhelyét, a Bródy Sándor (akkor még Főherczeg Sándor) utca 20. alatti házat szintén bombatalálat érte – még az eperfa sem lehet éltének tanúja, mivel sokkal később ültették oda…

(Törös Tivadarról azt lehet még tudni, hogy sánta, morc ember volt, visszahúzódó, sok haragossal, mivel írásaiban állandóan kigúnyolt mindenkit, viccesen persze, a rá oly jellemző fanyar humorral, de ezt senki sem vette jó néven. Örményesen babonás volt, rettegve tartotta népe babonás rendjét, babonás szokásait – írja róla utólag Pósa Lajos, akivel együtt dolgozott Budapesten.)

Örmények a politikai felemelkedés útján – a Tisza Kálmán kormánya, a kiegyezés utáni idők a magyar-örmények életében

a mostani Olasz Intézet, az egykori Képviselőház; a Palotanegyed (akkor: Mágnásfertály) házai, a Nemzeti Múzeum korabeli politikai szerepe. A Nemzeti Múzeum építése és átadása – tervezője.

a 18.század elején mocsaras vidék volt itt, ez volt anno a városmajor, tehát külvárosnak számított – itt volt a városkapu (Kálvin téren az aluljáróban látható, megnézhető, pontosan hol)

Az 1800-as évek elején mocsaras tó, lepusztult viskók és vágóhíd állt a ma Budapest legimpozánsabb épületeivel büszkélkedő Palotanegyed területén. A változást a század második fele hozta el, méghozzá a városi palotákkal sűrűn tűzdelt mágnásfertály formájában, amely akkoriban a környék szellemes beceneveként szolgált.

A Nemzeti Múzeum mint a politika helye:  mesélni a Nemzeti Múzeum kezdeteiről, a szomszédságában lévő vásáros Széna térről (a képen is látható a vásártér – később Calvin tér, ma Kálvin tér), a Két Pisztolyhoz címzett hírhedt fogadóról, ahol az utazók és vásározók megszálltak – 1846-ban fejezték be az épületet, akkor még nem épült ki a környék, régen itt lóvontatású vasút közlekedett a mostani Üllőiről, illetve Buda felől, stb.)

A márciusi ifjak politikai hellyé tették a Nemzeti Múzeumot 1848-ban, így a kiegyezés utáni időkben, a Tisza-kormány idején már itt volt az Alsóház, később átköltözött az akkor még Országháznak nevezett Régi Képviselőházba a Főherczeg Sándor utczába… amikor már felépítették

A Régi Képviselőház (az Országház anno) – A Bródy Sándor utca 8. alatti épület ismerősnek tűnhet, hiszen a mai napig ez a patinás palota díszeleg a húszezer forintos bankjegyünkön. Az épületnek méltán jár a Palotanegyed egyik legfontosabb háza cím, hiszen az akkor még Főherceg Sándor utcai lovarda telkét nézték ki a honatyák az országgyűlés alsóházának helyszínéül az 1860-as években. Ferenc József azzal a feltétellel hagyta jóvá Ybl Miklós terveit 1865 nyarán, hogy a négy hónappal később tartandó országgyűlés már az új épületben ülésezik. 800 munkással, rohamtempóban vette kezdetét az építkezés, és csodák csodájára el is készült a palota, habár az ülés végül máshol gyűlt össze, mert a falak még vizesek maradtak. A képviselőház 1902-ben költözött ki az épületből, amely aztán rendezvényeknek adott otthont, 1943 óta pedig itt működik az Olasz Kultúrintézet.

a Nemzeti Múzeumban volt az Alsóház, amíg a mostani nagy Országház épült, később átmentek a Régi Képviselőházba (most: Olasz Kultúrintézet)

az ör­mé­nyek or­szá­gos arány­szá­muk­hoz ké­pest ál­ta­lá­ban is fe­lül­rep­re­zen­tál­tak vol­tak a 19. szá­za­di Ma­gyaror­szág elit­jé­ben, a dua­lizmus po­li­ti­kai elit­jé­ben különösen – örmény politikusdinasztiák léteztek, számos örmény országgyűlési képviselő, számos miniszter

1848 és az el­ső vi­lág­há­bo­rú kö­zött össze­sen 68 or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő ör­mény ere­de­tét tud­tuk megál­la­pí­ta­ni, ezalatt a for­rás­adott­sá­gok miatt az il­le­tők apai ágon ki­mu­tat­ha­tó ör­mény szár­ma­zá­sát ért­jük. Ez per­sze nem je­len­ti azt, hogy – újabb for­rá­sok elő­ke­rü­lé­sé­vel – ne le­het­ne ez a szám né­hány fő­vel még na­gyobb. Mindazonál­tal igen szem­beöt­lő az ör­mény szár­ma­zá­sú po­li­ti­ku­sok ma­gas szá­ma. Az 1900-as évek ele­jén Ma­gyaror­szá­gon élt ör­mény szár­ma­zá­sú sze­mé­lyek szá­ma a legop­ti­mis­tább becs­lés­sel sem te­he­tő 10-15 ezer­nél ma­ga­sabb­ra, ami az ak­ko­ri össz­la­kos­ság­nak ke­ve­sebb mint 0,1%-a le­he­tett. Eh­hez ké­pest a ma­gyar par­la­ment kép­vi­se­lői­nek mintegy 3%-a volt ör­mény ere­de­tű, ami te­hát kb. 30-szo­ros túl­rep­re­zen­tá­ci­ót je­lent! Mindez jól mu­tat­ja, hogy az ör­mé­nyek­nek si­ke­rült a ma­gyaror­szá­gi po­li­ti­kai elit­be in­teg­rá­lód­niuk. Si­ke­res és a több­ség ál­tal sem tá­ma­dott asszi­mi­lá­ció­juk­kal ma­gya­ráz­ha­tó, hogy ép­pen a dua­lis­ta idő­szak utol­só par­la­men­ti cik­lu­sá­ban emel­ke­dett leg­ma­ga­sabb­ra az ör­mény or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lők szá­ma. (ifj. Bertényitől)

A kor­szak egé­szét te­kint­ve a leg­több kép­vi­se­lő a két er­dé­lyi ör­mény cent­rum­ból, Sza­mo­súj­vár­ról és Er­zsé­bet­vá­ros­ból, va­la­mint a Bán­ság­ból szár­ma­zott, a meg­vá­lasz­tot­tak több­sé­ge in­nen ke­rült ki.

jópár magyar-örmény politikus az utca kövét koptatták itt egykoron. Gopcsa László (ő íróként is jeleskedett, örmény néprajzi munkái is fontosak, örmény közmondások gyűjteményét adta közzé, valamint örmény szokásokról írt), Gajzágó Salamon, Gorove Antal, Lukács Béla, Karátsonyi Guidó, stb.  – valamint Törös Tivadar, akinek elsődleges írói tudománya volt kigúnyolni a magyar-örmény politikusokat

68 örmény a parlamentben – az örmények 3%-át tették ki a parlamentnek

az 1848-as forradalomban az örmények is aktívan részt vettek (a két magyar-örmény aradi vértanú, Lázár Vilmos honvéd ezredes (1815–1849), és Kiss Ernő honvéd altábornagy (1799–1849) neve említendő itt) – és ezt a tényt Bécs árulásként kezelte és megtorolta később, elveszítették privilégiumaikat, iskoláikat Erdélyben, az örmény nyelv tantárgy lett a magyar iskolában, stb. – ezek után a magyar-örmények még nagyobb lendülettel igyekeztek jó magyar hazafiakká lenni, és a Tisza-kormányban már számtalan örmény homo novust találunk politikai szerepben (főként delegált nemeseket)

a Nemzeti Múzeumban volt az Alsóház, amíg a mostani nagy Országház épült, később átmentek a Régi Képviselőházba (most: Olasz Kultúrintézet)

A Múzeumkertről még:  A Magyar Nemzeti Múzeumot övező park.Létrehozása a múzeumot tervező Pollack Mihály ötlete volt, a parkot magát Petz Ármin, a díszkerítést Ybl Miklós tervezte meg, utóbbit 1865-ben.A 8700 négyszögöles (3,13 ha) telket 1813-ban vásárolták meg a Batthyány családtól. Az építkezés 1836-tól 1846-ig tartott. A parkot 1855. november 24-én nyitották meg, végleges formájának kialakítása 1879-re tehető. Legutóbbi restaurálására 1973-ban került sor.

Örmény nemesség (és a politika) – a felemelkedés másik útja

Séta a Múzeum körúton (aztán az egykori Gróf Károlyi utcán – ma Ferenczy István  u. – , amely a Múzeum körútig kifutott, a mostani Csendes nevű hely utcája, végig a Károlyi-kert mellett – egykor Mehmet Szultán út (1837-es térképen), később Országút volt a mostani Múzeum körút). Károlyi-kert, ahol egykor nagy jótékonysági bálok zajlottak Károlyi gróf jóvoltából, Gróf Karátsonyi Guidó adakozásaiból – az egykori Karátsonyi palota a mostani Déli pályaudvar mellett volt

a Károlyi-kertből végül a csapat Barnabáshoz ment egy pohár forralt borra – a József körútra.