Fővárosi Örmény Önkormányzat

MÁSIK ŐSZ HAGHPATBAN

Örményországban minden alkalommal különös, számomra is értelmezhetetlen, azonnali biztonságérzetet tapasztaltam meg: nem volt idegen a hely, zsigerileg volt ismerős a közeg, ahol – és ezt nem tudom másként mondani – otthon voltam az emberek arcában, valamiképpen ismertem minden egyes szembejövőt. Ez az érzés jelentheti az otthont, azt hiszem, és én Erdélyben is érzek ilyent – de az örmény otthon-érzet nagyon különböző a tényleges erdélyi otthonitól, amibe kiskorunktól beletanultunk mindannyian, kik ott születtünk. Másképpen ugyan, de mindig itthon vagyok ezen az Erdélytől földrajzilag és kulturálisan is messzi világrészen – annak ellenére, hogy távoli eleim nem Örményországnak ebből a részéből származnak, hanem az egykori Nyugat-Örményországot jelentő vidékről, a mostani tágabb értelembe vett Anatóliából, mely mind domborzatilag, mind szokásvilágában oly eltérő a Kaukázustól.

Az örményországi utazások emlékezete menedéket nyújt a magyar itthonban, jó fejben ott lenni újra és újra, megérezni egy itteni fuvallatban a jereváni reggelt, hirtelen felfedezni a délután fényeiben ugyanazt a hangulatot, amit például egykor Haghpatban éltem meg – hangosan kimondva valósággá tenni, most örmény reggel van éppen, ez itt egy örmény délután. A karabahi háborúval minderre árnyék vetült, a szorongás utólag megmérgezi az élményeket – a háború veszteségei átszínezik az emlékeket: képek rongálódnak meg, amelyeket az agy eddig ujjongva, féltő szeretettel tárolt.

Haghpatban 2012 őszén jártam – áldás ért: a jereváni Írók Bárkája (Grakan Tapan) nemzetközi irodalmi fesztivál meghívottjaként bejárhattam szinte a teljes Örményországot. Szajat Nova, az örmény irodalom fő asug-költője, aki Irakli grúz király udvarában volt énekmondó, később pedig udvari tanácsadó is, miután az 1750-es évektől kegyvesztetté vált – a király húga, Anna királynő felé táplált megengedhetetlenül gyengéd érzelmeket a népemlékezet szerint – , száműzetésében ide menekült. Szerzetesként élte le életét az észak-örményországi kolostorban, és halt mártírhalált 1795 őszén, amikor Aga Mohamed Kán hódító perzsa seregei lemészárolták a kolostor lakóit. Szergej Paradzsanov Szajat Nova címen készített kultikus filmet az asug életéről – amit azonban a korabeli szovjet cenzúra tetszése szerint átvágott, és A gránátalma színe címen engedélyezett csupán –, amelynek Haghpat volt az egyik fő forgatási helyszíne. De Atom Egoyan Naptár című korai, furcsa alkotásának szintén egyik kulcshelyszíne – mely az etnicitás filmje: az emigrációról szól, hogyan lehet távoli idegenben örménynek lenni. Ismeretlenül is ismerős volt a kolostor, még mielőtt odalátogathattam volna.

Nézem a Haghpatban készített fényképeket, és már nem lelem fel bennük ugyanazt, mint egykor, átértelmeződtek bennem. A csodát éltük meg itt közösen, megmerítkeztünk a történelemben – a festői október nem az elmúlás színeit tükrözte, kacagásunkat visszhangozta a völgy a verőfényes délutánban. De ez már egy másik ősz. A monostorudvar most sírkertre emlékeztet, a khácskárok sírkövekké lesznek a háborús áthangolásban. Egy karabahi örmény író, aki ugyanezen a fesztiválon egy másik évben vett részt, már az első napokban elesett a fronton, ért a hír nemrég. Vajon hány percig van esélye túlélni egy sebtében katonává tett költőnek a tűzvonalban, megfelelő kiképzés és háborús elhivatottság nélkül? Elsirattam őt, ismeretlenül.

Kali Kinga

Haghpat kolostor – © Kali Kinga, 2012