Tavaly augusztus és szeptember között Gerály Zoltán és Zoltai András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelemtudományi doktori iskola hallgatói kutatást végeztek annak érdekében, hogy a jelenleg Magyarország területén élő erdélyi örmény közösség származási- történelmi gyökereire vonatkozóan felvetett Ani származással kapcsolatos kérdések tisztázódjanak és ezzel együtt a fellelhető örmény örökség feltárása, fényképpel való rögzítése, dokumentálása megtörténjen.
A Fővárosi Örmény Önkormányzat projektjét Magyarország kormány támogatta 2019-ben.
Kiemelt célként szerepelt továbbá az is, hogy a feltárt információk, dokumentált építészeti örökség, kulturális elemek, történelmi tények a hazai örménység és az egész magyar társadalom, közvélemény tudomására juthassanak. A teória igazolásához, a feltételezett útvonal felderítésében földrajzilag kulcsszerepet játszik a Krím félsziget, mint a feltételezett vándorlás első állomásként megjelölt terület. Ennek okán elsősorban szükséges volt megvizsgálni, hogy milyen időszakokban, milyen irányokból érkezhettek a Krím félszigetre örmények, ezen csoportok után milyen hagyaték maradt az adott területen, majd mozgásuk következtében milyen irányba települhettek át. Így egy összetett képet kaptunk a krími örmény diaszpóra történelmi változásairól. Ezek után földrajzi értelemben nyugati irányba mozdulva, szükség volt a Lembergi örmény diaszpóra történetével és a Szucsáva környéki örmény diaszpóra történetével behatóbban foglalkozni, tárgyi, szokásbeli, építészeti hagyatékukat feltérképezni és esetleges párhuzamokat keresni közöttük, és ezeket történeti távlatba foglalva elemezni, következtetéseket levonni.
A kutatási időszerűségét alátámasztotta az a tényállás, hogy magyarul ezen örmény közösségek történetéről, hagyományairól összegző monográfia még nem került kiadásra. Ennek következményeként a köztudatban nem szerepel a fentebb említett régiók örmény vonatkozású emlékeinek tudományos vizsgálata és szisztematikus bemutatása. Pedig egy ilyen jellegű munka nemcsak a történeti távlatokban nyújtana segítséget az erdélyi örmények esetében, de hasznos kapcsolatokat vetítene előre a jelenkori állapotok között is, mint ez a kutatóút során kiderült a számos diaszpóraközösséggel találkozva.
Másik oldalról, tehát az „Ani Örmények” toposz magyarázatára már itthon is születtek tudományos magyarázatok, melyek közül kiemelkedő Dr. Kovács Bálint Az Elképzelt Őshaza című munkája, mely röviden foglalja össze az ezzel kapcsolatos teóriák történettudományi hátterét, kialakulásuk körülményeit és a toposz tovább élésének irányait.
1 Itt kiemelendő az a levont következtetés, mely alapján Ani városa a középkori örmény diaszpórák idejétől kezdődően egy emlékezeti hellyé változott, és az elveszített örmény államiság szimbólumává vált, majd ebből fakadóan a 19. században mint egy származástudattal összefonódva alakította ki az „Ani Örmény” identitást, melyre alapozva aztán kialakult az a teória, mely vándorlásként emlékezik vissza az Ani városához köthető történelmi eseményekből fakadó, és örmények nagy csoportjainak helyváltoztatásába torkolló népmozgásokat.
Ezen mozgások irányának, a mozgó népesség létszámának, a mozgások pontos idejének meghatározása tehát közelebb hozhatott minket a kérdések megválaszolásához. Elméleti alapon tehát szükség volt először a középkori Krím történetével, az ott létezett örmény diaszpóra összetételével megismerkedni, hogy ez alapján követhetővé váljanak a feltételezett mozgások, ugyanis a krími diaszpóra 13. – 15. századi történetének pontos ismeretével egyértelműen megválaszolhatóvá vált a feltételezett nyugatra történtő vándorlás valós, avagy valótlan mivolta.
(1 Dr. Kovács Bálint – Az elképzelt őshaza. In: Világtörténet 2014. pp. 509 – 518.)
Kutatási helyszínek
A téma, és feltevés teljes körű tisztázására azonban a helyszíneket részletesen bejáró, feltérképező, dokumentációt készítő kutatás eddig még nem valósult meg, így mindenképpen fontos lépésként értékelhetjük ezen kutatási tevékenység eredményeit mind történeti, mind pedig kulturális szempontból. A képanyaggal is alátámasztott kutatás tehát ha nem is teljes képet, de egy komoly és előremutató eredményt tud felmutatni a témával kapcsolatban.
A teória alapján kijelölésre kerültek azon helyszínek, amelyek valószínűsíthetően adatokkal szolgálhattak a projekt sikerére vonatkozóan. Így a kutatást nagyobb egységekben számítva 4 helyszínen kellett elvégezni. Ezek a következők voltak: Krím félsziget, Lemberg (L’viv vagy L’wow) és a történelmi Galícia régiója, Szucsáva és a történelmi Bukovina régiója, illetve forrásanyagok felkutatása Moszkvában, az Orosz Állami Könyvtár gyűjteményeiben, mint ezen régiók vonatkozásában a leggazdagabb gyűjtőkörrel rendelkező intézmény.
Részletesen bejárásra került a Krím félszigeten Feodoszija (a középkori Kaffa) városa, és a környezetében található örmény kolostorok romjai, Sztarij Krim (a középkori Szolhat) városa, mely közelében fekszik a Szurb Hacs (Szent Kereszt) kolostor, Szudak, Jalta, Szevasztopol, Yevpatoriya és Szimferopol; a mai Ukrajna területén, a történelmi Galícia régiójában L’viv, Ivano Frankivszk, a történelmi Bukovina régiójában Csernowitz, az idő rövidsége miatt itt kimaradt Kamenec Podolszk – melyről azonban a fellehető adatok begyűjtése megtörtént; a mai Románia területén, a történelmi Bukovina régiójában Szucsáva, melyhez közel található Hagigadar kolostora, és Botosány.
Ide vonatkozóan a Krím félszigettel kapcsolatosan derültek ki a következő adatok: az itt létező örmény diaszpóra rétegeit áttekintve, Szevasztopol területén, mely az ókorban Tavrida (görög) majd a középkorban Herszonesz (bizánci) néven volt ismeretes, már a 7. század során létezett örmény kolónia, mely a bizánci birodalmon belül bonyolított kereskedelmi ügyleteket Herszonesz – Konstantinápoly és Trapezunt irányában. Innentől kezdve azonban tudjuk azt is, hogy a bizánci birodalomban számos örmény tevékenykedett, mint kereskedő és iparos, tehát mozgásuk nyitott és szabad volt. Szintén adatokat találtunk arra vonatkozóan is, hogy a Krím félsziget déli partjainál levő településeken a 11– 12. századokban már örmény közösségek működnek, és a mongol – tatár támadások következtében ezen közösségek száma felduzzad, azonban kibocsátó területként csak Kisázsia régióját jelölik meg, nem található kimondottan egy városra szorítkozó tudósítás.
Adatok rögzítése a kutatási helyszíneken
A teória alapján kijelölésre kerültek azon helyszínek, amelyek valószínűsíthetően adatokkal szolgálhattak a projekt sikerére vonatkozóan. Így a kutatást nagyobb egységekben számítva 4 helyszínen kellett elvégezni melyek a következők voltak: Krím félsziget, Lemberg (L’viv vagy L’wow) és a történelmi Galícia régiója, Szucsáva és a történelmi Bukovina régiója, illetve forrásanyagok felkutatása Moszkvában, az Orosz Állami Könyvtár gyűjteményeiben, mint ezen régiók vonatkozásában a leggazdagabb gyűjtőkörrel rendelkező intézmény.
A fenti városokban részletesen az alábbi helyszíneket sikerült rögzíteni, és adatokat felkutatni:
Orosz Föderáció – Feodoszija: 13. századi örmény templom, örmény kutak, középkori örmény erőd, örmény temető már csak a térképen jelölt, de eltüntetett helyszíne, örmény templomok, melyek a városban romos, használaton kívüli vagy pravoszlávvá/ mecsetté átalakítottak, Ivan Ajvazovszkij galéria, helytörténeti múzeum örmény vonatkozású emlékei, örmény kút.
Starij Krim – Szurb Hacs kolostor 14. század, az örmény miniatúrafestészet középköri kiemelkedő központja, a mai napig az örmény lelki élet Krím félszigeten levő központja, továbbá a környezetében található kolostorromok, örmény kút.
Szudak – korábbi örmény diaszpóra létezése a középkori erődben, jelenkori diaszpóra tevékenysége a városban – és ennek állapota.
Jalta – örmény templom 20. század
Szevasztopol – Tavrida múzeum örmény jelentőségű kiállítási tárgyai
Yevpatoria – Örmény templom 19. század, jelenlegi örmény diaszpóra helyzetének megismerése, örmény vonatkozású kiállítási tárgyak a helytörténti múzeumban.
Szimferopol – Örmény temetői templom és örmény temető, a krími örmény nemzetiségi önkormányzattal való találkozás és kapcsolatfelvétel, örmény vonatkozású tárgyak a Krími Nemzeti Múzeumban.
Ukrajna – Lemberg: örmény templom 14. század, és a hozzá tartozó örmény utca, a Lukacsiv temetőben található örmény származásúak sírhelyei, jelenlegi diaszpóra közösség, közösségi terek és kulturális élet, örmény vasárnapi iskola.
Ivano Franviszk – örmény templom (jelenleg pravoszláv) és örmény utca.
Csernowitz – örmény templom (jelenleg koncertterem) és örmény utca
Románia – Szucsáva: örmény templomok a városban és az örmény utca, egykori örmény házak, örmény temető (középkor óta), Zamka erődkolostora és az ott található templom, Hagigadar kolostora (a jelenlegi romániai örmény közösség lelkiségi központja) és az augusztus 15-i Mária Mennybemenetele ünnepének hagyományai, szellemi – lelki – vallási hagyatéka.
Botosány – örmény templomok (középkori és újkori) és örmény utca, örmény temetők (elhagyatott és használatban levő) és az ott fellelhető régi családok adatai.
Ani, az ősi örmény főváros és magyar vonatkozásai
A Krím félsziget, Lemberg (L’viv vagy L’wow) és a történelmi Galícia, Szucsáva és a történelmi Bukovina régiója kapcsán meg kell jegyezni, hogy a magyar nyelvű összefoglaló munkák hiánya miatt fontossá vált a külföldi szakirodalom gyűjtése és áttanulmányozása, melynek elsődleges nyelve az orosz. Hatalmas adattartalommal bír Irina Hayuk – Illustrated Encyclopedia of Armenian Culture in Ukraine című két kötetben és három nyelven (orosz, ukrán, angol) megjelent munkája, mely rendszerezett áttekintést nyújt a szellemi, tárgyi, történelmi és személyi hagyatékról nemcsak a mai Ukrajna területén.
A kutatás kiindulópontjaként szükséges volt áttekinteni a földrajz és időszakok koordinátarendszerében Ani városának történetét, melyről Horváth Zoltán György – Gondos Béla: Ani, az ősi örmény főváros és magyar vonatkozásai című munkájában találhatunk rövid ismertetést. Ani városa, a középkori örménység fővárosaként ismert helyszín, kiterjedése és történelmi szerepét tekintve, folyamatosan két birodalom határzónájában érthető módon kapott legendás hírnevet, s vált az örmény államiság elvesztett jelképévé. Kr. u. 961-től kezdődően egészen 1319-ig tartanak a város történetének jelentős évszázadai, melyek meghatározták az itt létezett örmény építészeti emlékek stílusát, a lakosság nagy számát, az örmény kultúra virágzását, eközben pedig a város viszontagságos és pusztításokkal teli életét. Itt megjegyzendő azonban, hogy Ani, mint az örmény főváros történeti emlékezetben való kiemelése csak fokozatosan jelenik meg, és ezzel együtt pedig megtörténik más, szintén az örmény kultúra fellegvárainak számító városok az emlékezetben történő elhomályosítása. Szükséges ezért megemlíteni példaként Dvin városát, mely szintén a 13. századig őrzi hatalmi szerepét, szintén az örmény építészet és kultúra melegágya, idejét tekintve régebbi gyökerekkel rendelkezik, mint Ani városa, mégis kimarad abból a kánonból, melynek következtében egy város, nevezetesen Ani kerül megnevezésre mint az örmények, és főként a diaszpóra örmények által tekintett korábbi főváros. Egy esetleges hosszabb összehasonlító elemzés ezen két város esetében tehát, akár az ’Ani toposz’ megoldásához is közelebb vihetne bennünket, de ez jelenleg nem képezte a kutatás tárgyát, viszont szempontként mindenképpen be kellett vonni a vizsgálatba.
A két fentebb említett város történelmében sorra következtek be hasonló események, melyek természetes következménye volt a népmozgás. Nevezetesen arab, bizánci, szeldzsuk támadások sorozatai, illetve Ani vonatkozásában az 1319-es természeti katasztrófa. Az ’Ani toposz’ során ezekre a támadásokra és viszontagságokra épült föl az a nézet, mely szerint ezek következtében kellett a lakosoknak elmenekülniük és csoportosan más vidékekre telepedniük. Tehát, egy mindenképpen negatív töltetű esemény kényszerítette a lakosságot az elvándorlásra. Ezzel szemben, az Ani-ra vonatkozó magyar nyelvű szakirodalomból még hiányzó szempont, a természetes elvándorlás és helyváltoztatás elemzése, s ide kapcsolódva nemcsak Ani, hanem az Ani környezetében található más települések bevonása is ebbe a vizsgált folyamatba. Kijelenthető, hogy a pusztítási folyamatok következtében minden bizonnyal történtek népmozgások, de legalább ilyen mértékben történtek elvándorlások a térségből, Ani és Dvin városaiból, illetve a környező településekről is, köszönhetően a kiterjedt örmény kereskedelmi, kézműipari és építőipari tevékenységeknek.
Az örmények építészeti hatása
Ilyen közösség élt például Ak – Sarayban, a 13. századi tatár fővárosban, ahol kőfaragó, kereskedő és kisiparos tevékenységeket folytattak, ebben az időben ugyanis a Kelet-Nyugat kereskedelmét ellenőrző tatár birodalom ilyesfajta lehetőségeket nyújtott. Az örmények építészeti hatása ebben a vonatkozásban is kimutatható. Azonban a 14. század során, a mongol-tatár birodalom bukásával ezek a lehetőségek megszűntek, de a Krím félsziget békésebbnek mondható, fejlődőképes környezetében, az ak-sarayi örmények új lehetőségekre lelve, ide áttelepültek.
Az 1260-as évektől, a Krím félsziget déli partjainál addig létezett velencei kereskedővárosokat a genovai fennhatóság veszi birtokába és ezzel együtt újakat is alapít. Ezekbe a kereskedővárosokba kimondottan keresztény felekezetű csoportokat engednek be, Kaffa (ma Feodoszija) esetében örmény, bolgár és görög kereskedők kapnak városi földbérletet és kereskedelmi jogokat. Az itteni középkori városok egyik meghatározó népességévé nővi ki magát az örmény, és a 15. század második felére a város lakosságának 2/3-át adja. Kaffa kapcsolataiban is megmutatkoznak ezek a szálak, miután kereskedelmi kapcsolatokat ápol lengyel, magyar, orosz, török, velencei, genovai, kilikiai örmény kereskedőkkel is, de ügynökeik eljutnak már Bánátba, Galíciába, Erdélybe és Litvániába is.
Ebből a három tételből bizonyítható, hogy a középköri krími örmény diaszpóra közösségek nem kimondottan és kizárólag menekülés útján jönnek a térségbe, és bizonyítható az is, hogy érkezési irányaik szintén nem egy várost, és még csak nem is egy földrajzi irányt jelölnek. Innentől kezdve pedig rájuk egy kollektív jelzőt alkalmazni téves és teljesen helytelen lenne. Az is egyértelmű, hogy motívumkincseikben hoznak magukkal olyan különlegességeket, melyekre alkalmazzák többek között az ’Ani minta’ megnevezést, de ez csupán egy-egy motívumot jelöl, hozzá nem csatol történelmi eseményt, csoportérkezést.
A középkori Krím az örmény kultúra motorjává válik, erre bizonyíték a nagy mennyiségű épített örökség, a Szurb Hacs kolostorban létezett, stílusmeghatározó miniátor iskola, és egyes olyan szokásbeli elemek, melyek a mai napig tisztázatlanok a kutatások részleges mivolta vagy hiánya miatt. A magyar tudományoság számára sok ide sorolható terület még ismeretlennek számít, a hazai tudományos szakirodalomban még nem került feldolgozásra.
Tovább gördítve a történet szálait, a kutatás során talált adatokból egyet kell itt megemlítenünk. A Solkhat városában talált középkori örmény sírkövek alapján szintén következtethetünk az ezidőben itt létezett diaszpóraközösség összetételére. A fellelt 18 sírkő közül 10-nél volt feltüntetve, hogy az elhunyt a Krím félsziget területén született, további 8 esetében pedig kisázsiai, a mai Irak területe, és közép-ázsiai helyek voltak feltüntetve. A diaszpóra-csoportok sokirányú mozgása, melyek magukba foglalták az elmozdulást az örmény törzsterületekről észak-keleti (Volga folyó vidéke), nyugati majd észak-nyugati (balkáni), északi (krími), dél-nyugati (Földközi tenger vidéke) irányokba, a kereskedelmi útvonalak földrajzi figyelembevételével együttesen adnak rajzolatot egy sokirányú és kiterjed örmény diaszpórahálózatra, mely egy időben működő és kapcsolatban levő közösségek hálózatát jelenti. Ezzel pedig cáfolta azt a feltevésünket, mely a vándorlás toposzáról szólt.
A balkáni út: honnan is jöttek az örmények?
Ebben a vonatkozásban megemlítendő Botosány örmény temploma, mely elfogadottan az 1350. évben épült, majd egy bő évtizeddel később már a Lembergi örmény egyházi fennhatóság alá tartozik, vagy Hagigadar kolostora, mely Szucsáva közvetlen környezetében épült 1512-ben, a környékre jellemző moldáviai stílusban, viszont a kolostor környezetéből előkerült harang felirata tanúsítja, hogy már 1244-ben ezen a helyen örmény vallási központ létezett. Így azonban megérhetővé vált az is, hogy egyedül az építészeti vagy művészettörténeti örmény emlékek kapcsán sem bizonyítható az a tétel, hogy egy folyamatos útvonalon, méghozzá Ani-Krím-L’viv-Szucsáva földrajzi helyszíneken mintegy csoportosan érkeztek volna örmény közösségek Ani városából évtizedek vagy évszázadok alatt. Természetesen ez nem zárja ki azt a felvetést, és esetleg bizonyítható tényt, hogy egyes családok, akár távolabbi rokonokkal együttesen áttelepültek volna egészen Ani városából annak felszámolása után, vagy akár egyes személyek Aniból származva érkeztek meg a középkori örmény diaszpórák valamelyikébe, és ott családot alapítottak, s az Aniból való érkezés, származás tudata, hagyománya fennmaradt volna. Mindezekre a felvetésekre azonban jelen kutatásban válaszokat nem kaptunk, mivel a későbbi pontban, A diaszpórák mai állapota című részben kifejtett történelmi folyamatok következtében, ma már nem sikerült olyan örménnyel találkozni egyik létező közössége kapcsán sem, aki fenntartotta volna, és igazolni tudta volna valamilyen módon Ani származását.
A L’viv-Szucsáva-Botosány és L’viv-Krím kapcsolatokra számos forrás, művészeti alkotás is rámutatott. Közösségekként eltérő formában és módon, de a kereskedelmi, műveltségbeli, anyagi segítségnyújtási kapcsolatokra vonatkozóan számos adat található. Jellemző, hogy az örmény közösségek, főleg az épített örökség fenntartása, felújítása, bővítése vagy akár új létesítmény építése érdekében nagy összegeket adományoztak, vagy hagyományoztak. L’viv és Kaffa kapcsolatában például tudjuk, hogy már 1388-ban kelt végrendeletben az elhunyt Tayczadin nevű l’vivi örmény lakos vagyonát a kaffai örmény templomnak, egy részét pedig a l’vivi dominikánus templomnak ajánlja fel. A L’viv városában található örmény templom elfogadott építési dátuma 1363, tehát a botosányi örmény templom megelőzte ennek a templomnak az építését. A L’vivben található örmény templom és hozzá tartozó környezet viszont mai napig őrzi a jelentős örmény közösség létezését. Ide sorolható épületek az örmény bank, melynek épületeiben étterem működik, örmény származású tulajdonossal, de ugyanígy szervesen kapcsolódik a templomhoz az örmény utca is. Örmény utcákkal az egész régióban találkozhatunk, ezek jelölik azokat a negyedeket, ahol korábban az örmény közösség élt, üzleteket működtetett. Holott Ivano Frankivszk városában ma már nem találkoztunk örmény közösséggel, és a korábbi templomot is átvette az ortodox egyház, de a templom előtt futó utca neve máig őrzi az egykori jelenlétet. L’vivben a középkortól létező előteljes örmény diaszpóra vezető szerepét a 14. században hamar eléri, köszönhetően az itt létező kereskedelmi gócpontnak, ahol kelet-nyugat és dél irányaiból érkeztek a kereskedők. Az 1380-as évektől ezért emelkedik L’viv örmény egyházi központi rangra, és nyeri el azt a helyzetet, hogy innen felügyelik a Moldávia területén létező közösségek egyházi ügyeit is. Ennek a szerves egységnek mondhatni csak az első világháború vet véget, amikor az Osztrák-magyar Monarchia megszűnésével végleg betagozódik a bukovinai régió egyik fele Romániába, másik fele pedig a rövid életű Ukrán Népköztársaságba, majd a Szovjetunióba. A határ, és annak hatása a mai napig fennáll s a l’vivi és szucsávai közösségeket elválasztja egymástól.
1944: a krími tatárok, örmények, görögök, németek elhurcolása
Az Oszmán Birodalom hanyatlásával a terület az Orosz Birodalomhoz kerül, és II. Katalin cárnő az, aki erőfeszítéseket tesz a birodalom déli határainak bővítése érdekében. 1778-ban emiatt a krími örményeket kollektívan áttelepítik az Észak-Kaukázus előterébe, Rosztov térségébe, ahol több város is alapítanak, illetve azon városokba települnek, amelyek az elkövetkező évszázadok orosz hódításainak váltak a központjaivá, mint például Vladikavkaz. A Rosztov környéki örmények egy részét tehát korábban a Krím félszigeten élő örmények teszik ki, akik csak másfél évszázaddal később térnek vissza a Krím félszigetre. Ekkor az 1800-as évek második felében virágzásnak induló közösségek templomokat, iskolákat építenek és a nagyobb városokban, Yalta-Szevasztopol-Szimferopol-Yevpatoria, egyéb intézményeket is építenek. Ezt követően a 20. század csapásai nem kímélik ezeket a visszatelepült közösségeket sem, az 1920-as években a Krím félszigeten elkövetett népirtásoknak is sokan áldozatul estek, de a legbrutálisabb év mégis 1944-ben következett el, mikor Sztálin az összes nemzetiség deportálására tett kísérletet a Krím félszigetről, így 1944. márciusában a krími tatárok, örmények, görögök, németek közül szinte mindenkit Szibéria területére szállítottak.
Érdekes elemként jelenik meg az a szucsávai hagyomány, melyet minden év augusztus 15-én, Mária mennybemenetelének ünnepe alkalmával végeznek az ide zarándokoló örmények. Augusztus 14-én, egy egyházi szertartással egybekötött rendezvényen a lányok és asszonyok apró tésztába töltött húsgolyókat készítenek, 40 -40 darabot kívánságomként, kérésenként. Ezeket egybegyűjtik, és másnap, mint ünnepi ételt üstökben megfőzik, majd a közösség együtt elfogyasztja. Hasonló szokás erre az ünnepre vonatkozóan a környéken nincs, és például a Lembergi örmények sem folytatják ezt. A Krím félszigeten azonban kiderült, hogy hasonló szokás létezik a krími tatárok körében, ahol azonban a házassági szokásokhoz kapcsolódóan jelenik meg a 40 darab tésztába csomagolt és kifőzött húsgolyó. Fontos megjegyezni, hogy ennek a két szokásnak-hagyománynak az eredete és esetleges kapcsolata nem bizonyított, kutatása még nem történt meg! További kapcsolatok kereshetők ebben a témában további örmény diaszpórák körében, mint például a mai Rosztov-on-Don városa és környékén élő közösségek, mely közöségek a 18. század folyamán települtek a régióba a Krím félszige
A diaszpórák mai állapota
Az itt kialakult és 20. században népszerűvé vált mintakincs, színek, formák meghatározzák a mai közösségek által fenntartott kulturális intézmények berendezését, színvilágát, táncait, ünnepségeit. Magyarázatként szolgálhat erre a korábbi Szovjetunió területének egybefüggősége, a szovjet politika egyöntetűségre törekvő nemzetiségi, népművészet befolyásoló politikája és irányelvei, végeredményképpen pedig az ebben felnőtt nemzedékek mozgása az elmúlt 60 év során.
A nyomokon és az időtávlaton visszafelé elindulva, az erdélyi örményekhez legközelebb eső földrajzi egység a történelmi Bukovina régiója, amin belül különös fontossággal bír Szucsáva és Botosány városainak jelenleg is élő, örmény közössége. Mindkét település fontos elemeket őriz például a város örmény temetőiben található sírok tekintetében és az onnan megtudható családnevek kapcsolatában. Mivel az erdélyi örmények ebből a régióból érkeztek, családi – névbeli – nemzetségi kötődéseik is ebbe a régióba mutathatnak. Mindkét város örmény közössége 2019-ben megfogyatkozott létszámot mutat, ezzel szemben kulturális és építészeti jelenlétük a mai nap is meghatározó. Ezt tanúsítja Hagigadar kolostora és az ehhez kapcsolódó búcsú, melyre egész Romániából összegyűlnek az örmények. Itt azonban felfedezhető az a történelem által befolyásolt különbség, hogy örmények erre a búcsúra csak a Kárpátokon túli vidékekről érkeztek, Erdélyből, a történelmi Magyarország területéről nem, s a mai napig ezen hegyláncolat mintegy kulturális választóvonalat képez a Bukovinai és Erdélyi örmények között.
Kimutatható az is, hogy történelmi folyamatokra visszatekintve, a ma Ukrajnához tartozó L’viv vagy Csernovitz városok örmény közösségének nincsen kapcsolata a mai Románia területén levő örmény közösségekkel. Miután ez utóbbi két város jelenleg Ukrajnához tartozik, és korábban a Szovjetunió törzsterületéhez tartozott, mind Románia mind Magyarország irányába megszűntek azok a diaszpórák által fenntartott kapcsolatok melyek egészen 1918-ig, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáig mindhárom régióban működtek. Ennek a korábban létező közös birodalmi helyzetnek a maradványai viszont mindhárom régió kapcsán kimutathatók. Ide sorolhatjuk a Szucsávai örmény temetőben található kis kápolna tetején látható, feltehetően Zsolnay gyártmányú cserépfedést, Csernovitz városának az 1900-as évek elején épült örmény templomát és Ivano Frankivszk mára ortodoxként funkcionáló, korábbi örmény templomát. Ez utóbbi két városból mára eltűntek az örmények, jelenlegi közösségük L’viv városában és környezetében található meg. Itt azonban a Szovjetunió homogenizáló rendszerének következtében jelenleg egy friss diaszpóra létezik, melynek egy része még 1990 előtt, másik része pedig a Szovjetunió felbomlásának időszakában, az 1988-as spitaki földrengés hatására, vagy a L’vivben fellendülő gazdasági környezet miatt telepedett le a városban. Ily módon a L’vivben létező örmény közösség mai szerkezete főként olyan tagokból áll, akik a jelenlegi Örményország területén születtek, esetleg egy másik korábban a Szovjetunióhoz tartozó vagy poszt-szovjet régióban levő országban nevelkedtek és ezután telepedtek le L’vivben. A helyszínen való beszélgetésekből az is kiderült, hogy főként a fiatalabb generáció sok esetben még Ani városának nevét sem hallotta, hiába ahhoz közel, például Gyumriban született. Az idősebb generáció körében viszont találkoztunk olyanokkal, akik például egy utazás keretein belül már meg is látogatták Ani romjait.
Zárszó: a „vándorlási” teória bizonyítása nem lehetséges
Ebben a tekintetben pedig, mivel az első „vándorlási” helyszínen sem vált igazolhatóvá ez a vándorlás ténye, a további földrajzi régiókban – Bukovina és Moldávia területén – ezt tárgyalni, ebben a formában nem lehetséges. Fennmaradó lehetőségként a genealógiai kutatások iránya nyithat új szempontokat, azonban ez esetben is látni kell, hogy az ott esetlegesen születő eredmények szintén nem alkalmazhatóak egy csoportra vagy diaszpóra közösségre napjainkban sem, de a történeti távlatokba visszavetítve sem. Esetlegesen lehetőség van arra, hogy az egyes Erdélybe letelepedett családok történetében visszább haladva ott korábban bukovinai vagy galíciai helyszíneken élő korábbi generációk nyomára bukkanjunk, és ez esetben lehetőség nyílik arra, hogy ezen a szálon tovább indulva egy korábbi földrajzi térség is lakhelyként szóba jöhessen az adott család vagy személy kapcsán. De ez esetben sem mondható ki a közösség kollektív tudatában jelentkező Ani származástudat, vagy annak feltételezése. Viszont, azt is fontosnak tartottuk leszűrni a fent leírt és elvégzett kutatásból, hogy egy nép vagy csoport esetében jelentkező identitáselemek nem minden esetben egyeztethetők össze a történettudomány kutatásainak eredményeivel, ezért ezek is szükséges szorosan ebben a keretrendszerben tárgyalni, s bizonyításukat minden áron megpróbálni. Fontosabb viszont az a keretrendszer, melyen belül megtörténik az adott közösség hagyományainak tovább élése, és hagyományozódása, beillesztése az adott korszak viszonyaiba. Itt pedig zárógondolatként és példaként állhat a szucsávai Hagigadar kolostor hagyománya, ahol ugyan az örmény kolostorban örmény papok, örmény rítus szerint, de román nyelven és többségében román nemzetiségűeknek éneklik a hagigadari Szűzanya évszázados, egyedi imáját a kolostor búcsújában, miközben a templom körül minden jószándékú, keresztény és bűnbánó embernek lehetősége van a térden járó vezeklő zarándoklat elvégzésére. Talán ez a kép adhatja a legmegfelelőbb, és legkorszerűbb választ, hiszen a rítus nyitott, alkalmazkodó, de gyökereiben örmény, és bármikor képes arra a fordulatra, hogy a rítus mára megváltozott formájából, a régi rítus újként térjen vissza.
Zárszóként megjegyzendő, hogy a kutatások során hatalmas mennyiségű fénykép rögzítésére került sor, amelyek a jelenkorban adnak tudósítást a bejárt régiók örmény hagyományairól, közösségi életéről, épített emlékeiről, vallási helyszíneiről, és még számos vonatkozásról. Miután ezek a témák jelenleg egy nagyobb, összefoglaló jellegű és tudományos alapokra helyezett hazai nyomtatott kivitelű kiadványban még nem léteznek, a feltárt eredmények ilyen formában történtő közreadása mindenképpen gazdagítaná a magyarországi tudományt és tudástárat.
Fontos eredmény született abban a kérdésben is, hogy a kutatás kapcsán sikerült felvenni a kapcsolatot a külföldi, helyben élő és örmény témákkal foglalkozó történészekkel, helyi vezetőkkel is, akik elbeszéléseikkel és információikkal nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a kutatást el tudjuk végezni, és egyben a jövőre nézve új együttműködések lehetőségét teremtsük meg. A velük való megismerkedés, információ és tapasztalatcsere lendületet adhat a jövőbeli kutatásoknak és egyéb hasonló témájú projektek tervezéséhez, megvalósításához.
Bibliográfia
Dr. Kovács Bálint – Az elképzelt őshaza. In: Világtörténet 2014. pp. 509 – 518. Horváth Zoltán György – Gondos Béla: Ani, az ősi örmény főváros és magyar vonatkozásai. Romanika kiadó 2003. Budapest. Irina Hayuk – Illustrated Encyclopedia of Armenian Culture in Ukraine. Afisha 2012. Lviv. Mariya Helytovich – Hodegetria from the Chapel of Armenian Archbishops in Lviv. in: Series Byzantina – Studies on Byzantine and Post – Byzantine Art Volume XVI. ed. Waldemar Deluga. Warsaw. 2018. S. Peter Cowe – Selected Armenian Poems on Caffa (Theodosia) from the Ottoman Period (1475 – 1774) in: Series Byzantina – Studies on Byzantine and Post – Byzantine Art Volume XVI. ed. Waldemar Deluga. Warsaw. 2018. S. Peter Cowe – The religious significance of the Armenian community of the Crimea in the 13th-15th centuries – Local Armenian Community Journal. Armenian Studies in Ukraine. h.n. The Golden Horde in World History – Válogatott szerzők. Sh. Marjani Instutute of Histroy of the Tatarstan Academy of Sciences – University of Oxford. Kazan 2017 Гаврилова, Анфиса – Хачкары из фондов Феодосийского краеведческого музея. АН АрмССР, Ин-т искусств. – Ереван : Изд-во АН АрмССР, 1978. Микаелян, Вардгес Александрович – На крымской земле : История арм. поселений в Крыму. – Ереван : Айастан, 1974. О. Домбровский, В. Сидоренко : Солхат и Сурб-Хач. Издательство „Таврия”. Симферополь. 1978. Розвиток Архітектурного Ансамблю Вірменського Собору у. м. Львові – L’vivi örmény közösségi újság – fénymásolat. Ф. С. БАБАЯН (доктор искусствоведения) Э. М. КОРХМАЗЯН – АРХЕОЛОГИЧЕСКИЕ ИЗЫСКАНИЯ МОНАСТЫРЕЙ СУРБ ХАЧ И СУРБ СТЕПАНОС Б Л И З ГОРОДА СТАРЫЙ КРЫМ