Örmény portrék

Pongrátz család

Pongrátz család

A Pongrátz család örmény gyökerei

„Büszke vagyok örmény származásomra, melyet csak a vallásban tartottunk meg. Vérünk és vallásunk az évszázadok folyamán megmaradt örménynek. Szívünk azonban magyarrá vált.” (In: Pongrátz Gergely: Corvin köz – 1956)

Szamosújvári interjú Pongrátz Andrással (2016. 11. 06.):

Az örmények teljesen berendeztek egy lakást nekünk…

A Fővárosi Örmény Önkormányzat által rendezett konferenciának köszönhetően szülővárosában, Szamosújváron beszélgethettünk Pongrátz Gergely öccsével, Andrással, akit a család örmény gyökereiről kérdeztünk.

– Mit lehet tudni a Pongrátz család eredetéről?
– Itt, a főtéren van a szülőházunk. Mind a kilencen ott születtünk, és a nagytemplomban lettünk megkeresztelve. Verzár Oxendius püspök alapította Szamosújvárt, Armenopolis néven. Egyik üknagymamámat Verzár Máriának hívták. Az egyik legszebb ház a városban a sétatér bejáratánál a főtéren a szülőházunk. Apai és anyai ágon is jócskán van bennünk örmény… Nagyszüleim a szamosújvári örmény temetőben nyugszanak.
– Hogyan kerültek el Erdélyből?
– Édesapámnak 1918 után nagyon sok baja volt a román hatóságokkal… Élete legboldogabb napjaként tartotta számon azt, amikor 1940-ben a magyar csapatok bevonultak Szamosújvárra. Aztán a város polgármestere lett, s a második világháború alatt Apahidának a katonai parancsnokaként is szolgált. Amikor a háború után újra Romániáé lett Észak-Erdély, akkor úgy döntött, többet nem megy azon keresztül, mint korábban. És a kilenc gyerekét nem szolgáltatja ki ilyen életnek… Ő még katonáskodott Apahidán, amikor egy szekeret küldött értünk, édesanyám felrakott rá minket, a hat kisebb gyereket, és mentünk Magyarországra, mindent itt hagyva.
– Voltak rokonok, akikhez lehetett menni?
– Nem. Soroksáron egy sváb házat juttattak édesapámnak, mint sokgyermekes családfőnek. Nehéz volt az életünk, mert osztályidegenek lettünk, apám két doktorátusával. A kommunisták amennyire csak tudták, lehetetlenné tették az életünket. Édesapám beteg is lett, a szívével. Majdnem tíz évig fekvőbeteg volt, ennek ellenére meghurcolták a hatóságok. ’56 áprilisában hunyt el…
– Nem érte meg, hogy a fiai hősök lettek.
– Igen, de a Jóisten így akarta, mert ha ő nem halt volna meg, akkor mi nem megyünk el. És akkor minket is felakasztanak…
– Édesanyjuk még élt. ’56-ban ő is elhagyta az országot?
– Igen, ő kijött Amerikába. Zongoratanárként dolgozott, és nagyon megszerette Amerikát. Neki szinte csak rossz emlékei voltak Európáról… Bostonban az örmény katolikus közösség tagjai lettünk, és ők segítettek, támogattak, amikor kikerültünk. Nagyon közel is laktunk az örmény katolikus templomhoz…
– Nem is volt kérdés, hogy eredetileg esetleg más országba mennek?
– Egyik rokonunk örmény katolikus, mechitarista papként szolgált Bécsben, így a családunk először odament. Bécsben egy öreg örmény pappal is találkoztunk, aki korábban Szamosújváron munkálkodott. Nagyon jól ismerte a családunkat, különösen, hogy szülővárosunk örmény templomában édesanyám orgonált, és direktorként vezette az énekkart. Az öreg örmény pap javasolta édesanyánknak, hogy ne is gondolkozzanak, csak Amerikába szabad menni. Neki éltek rokonai az Egyesült Államokban, ők pedig érintkezésbe léptek a Boston melletti mechitarista pappal. Oda mentünk tehát, és az örmények hihetetlenül sokat segítettek. Édesanyám mesélte, hogy a pap felvitte anyánkat és húgunkat egy harmadik emeleti lakásba. Anyámék kérdezték, hogy hol vannak a háziak… A pap meg válaszolt, hogy ez az új otthona a Pongrátzoknak… Az örmények teljesen berendeztek egy lakást nekünk…
– Mindegyik Pongrátz testvér Amerikában kötött ki?
– A nővérem még korábban Aradra ment férjhez, így ő ott maradt a háború után is. Egyik bátyám pedig még a háború után rögtön Dél-Amerikában telepedett le. Úgyhogy heten mentünk ki Amerikába ’56-ban: a hat fiútestvér, aki a forradalomban harcolt, és a húgunk.
– Mennyire maradt fenn az örmény, vagy erdélyi magyarörmény kultúra a családban?
– Az ételeken keresztül, amelyeket édesanyám készített. A templomban édesanyám megtanult örményül, a liturgikus nyelvet, énekeket különösen. Bár még kisgyermek voltam, emlékszem is rá, hogy állandóan a templomban volt.

Dr. Zsebők Csaba

**

Az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek tudósítása a Pongrátz Gergellyel történt beszélgetésről (Fővárosi Örmény Klub, 2000 októbere):

„(…) következett az est vendége. Pongrácz Gergely kötetlenül beszélt színes életéről s elsősorban a nagy napokról. Az elhangzottakból részleteket villantunk fel:

November 27-én történt.
Ernő bátyám Erzsébeten lakott.
A hat testvér közül itthon volt édesanyám, kishúgom, Ernő bátyám, a felesége és két kisgyermeke, és az anyósom. Én azt gondoltam akkor, hogy engem letartóztatnak és 5-6 évre biztosan bezárnak a börtönbe. És itt marad szerencsétlen Ernő, egy vézna, gyenge fizikumú emberke. Azt gondoltam, hogy most kiviszem édesanyámat és a kishúgomat, majd visszajövök Ernőért. Az történt, hogy 27-én reggel bejöttünk a Boráros térre, a Körúton jöttünk, hogy majd átmegyünk a hídon, és amikor a Corvin közhöz érünk, pontosan a mozi előtt állt egy tank. Egy orosz tank. Ismétlem, ez november 27. A tankon derékig kinn áll egy orosz katona. Édesanyám ránéz, megáll és így szól: Gyerekek, ez az orosz katona egy örmény.
Mondom, anyukám, az Isten áldja meg, menjünk innen, ha valaki itt felismer, akkor baj van. Tűnjünk el azonnal. – Nem, én nem megyek sehova, beszélni akarok vele. Szinte kiszakítja magát a kezünkből, odamegy a tank mellé és örményül felszól.
Az orosz katona kiugrik a tankból, és azt mondja: ajo. Összeölelkeznek az orosz katonával. Na mondom, ha valaki meglátja, hogy a Corvin köz főparancsnokának az édesanyja az orosz katonával ölelkezik, akkor annyi. Hát.., ez volt a történet. Sokat emlegettük édesanyámmal, miután kikerültünk. Végülis 28-án hajnalban léptük át a határt.
Amikor kikerültünk a táborból, regisztráltak, utána édesanyán mindjárt felhívta a mechitaristákat Bécsben. Mindjárt jött egy kocsi, és bevittek minket a kolostor nyaralójába. Azt mondták, hogy a rendelkezésünkre áll, bár november vége volt. Bátyám már ott volt. Ott feküdtem le azzal a gondolattal, hogy másnap visszamegyek Magyarországa. Én nem azért harcoltam végig a forradalmat, hogy most itthagyjam az országot. Másnap reggel arra ébredtem, hogy valami van a lábammal. Bátyám hozott egy láncot két lakattal és az egyik lakat a vaságyon, a másik a lábamat körbefogó vasláncon. Oda voltam láncolva. Amíg meg nem esküdtem édesanyám egészségére és életére, hogy nem jövök haza, addig nem vették le. Három napig feküdtem az ágyban. Ekkor mondtam, na jó, nem jövök haza.
A hetvenes évek elején Madridban éltem. Egyszer beállított hozzám Kádár Dani, az örmény pap. Nagyon megörültem, neki, csodálkoztam, Portugáliából jött át. Akkor gyűjtött az Orlay utcai templom javára.
Mondtam, neki, hogy itt Madridban is vannak örmények, összehozom őket. De a madridi örmények keletiek, van egy templomuk is. Beszélgetek néhány örmény barátommal, mondom nekik, hogy mi van.
Meghívták a Kádár Danit. Egy vasárnap a keletiek templomában tart egy misét, előadja miért jött. Nagyon komoly összeget adtak össze a keleti örmények, hogy egy örménykatolikus templom épülhessen Budapesten.
Ilyen emlékeim vannak, és azért mondtam el ezeket, mert annak ellenére, hogy magyar hazafinak vallom magamat – ezért gyakran mondják rám, hogy szélsőjobboldali vagyok, de ez nem igaz. Az örménységről nem feledkeztem meg, a vérem és a vallásom örmény, a szívem magyarrá vált. Az amerikai állampolgárság csak az útlevelemen változtatott. (…)”

**

A Magyar Katolikus Lexikon internetes változata – http://lexikon.katolikus.hu/ – a Corvin köz főparancsnokáról:

Pongrátz Gergely (Szamosújvár, v. Szolnok-Doboka vm., 1932. febr. 18.-Kiskunmajsa, 2005. máj. 18.): mezőgazda, a budapesti Corvin köz főparancsnoka, múzeum- és kápolnaalapító. – Ősi magyar-örmény család leszármazottja. Dédnagyapját, Novák Tivadart 1849: Haynauék lőtték agyon. Apját, Simont (†1956) az I. vh-ban vitézzé avatták, jogi diplomája ellenére terménykereskedő, bútorgyáros, városi pénztáros, 1940: a felszabadult Szamosújvár polgármestere, részt vett a II. vh-ban, utóbb a bpi örmény kat. egyhközs. elnöke; anyja templomi orgonista. 1945: Mátészalkára, majd Soroksárra költöztek, ahol az 1946: kapott 13 holdon gazdálkodtak. ~ mezőgazda okl-et szerzett, 1955: Cegléden a Városi Tanács mezőgazd. oszt. főállattenyésztőjeként 14 termelőszöv. állattenyésztését irányította. 1956. VI. 1-: a Henyelpusztai Áll. Gazd. agronómusa. A forr. kitörésének hírére Bácsalmásról X. 24: visszatért Bp-re; Ernő, Kálmán, Kristóf és Ödön fivérével együtt X. 25: a Corvin közi fölkelőkhöz csatlakozott, akik Bajusz fedőnéven ismerték. Ott a szovjet megszállóknak és a csatlós ‘kormánycsapatoknak’ ellenálló egyik csoport parancsnoka; XI. 1-: a Corvin köz főparancsnoka. X. 27: Kuzmenov szovjet ezredes fegyverletételt kívánó levelére 9 pontos (szovjet csapatok kivonulása XII. 31-ig, az ÁVH lefegyverzése, Veres Péter kormányalakítása, szabad választások, honvéd karhatalom, a sztálinista vezetők felelősségre vonása, közkegyelem a fölkelőknek, egyenrangú m-szovjet kapcsolatok, követeléseik rádió-beli közlése) ajánlattal válaszoltak. X. 29: a Corvin közi fegyverszüneti tárgyalásokon bizalmatlan volt a komm. párttagokból álló ‘forradalmi’ kormánnyal s a napokkal előbb még a Corvin közt ostromló (általa ‘beküldött’-nek nevezett) Maléter Pállal (1917-58) szemben, elutasította a kormány fegyverletételi fölszólítását. X. 31: a Kilián laktanyában részt vett a Forr. Karhatalmi Biz. megalakításában és X. 30: a Köztársaság téri Pártház ostromában. A XI. 4-i szovjet orvtámadás után (mellyel bevették a Kilián laktanyát) társaival visszaverték a Vörös Hadsereg minden páncélos és gyalogsági támadását. A nehéztüzérségi csapás előtt XI. 9. hajnalán az iratok elégetése után társai többségével elhagyta a Corvin közt, XI. 10-14: a Rákóczi téren még ellenálltak, XI. 15: csoportja szétszéledt. ~ XI. 28: testvéreivel elhagyta Mo-ot, a mechitáristák nyaralójába kerültek Bécsbe, ahol ~ XI. 30: csatlakozott a M. Forradalmi Tanácshoz. Vissza akart térni Mo-ra, de bátyja ezt lakattal az ágyához láncolva megakadályozta. 1957-59: és 1971-89: az USA-ban, 1959-71: Spo-ban élt, itt egy sertéstelepen dolgozott és megnősült. 1957-: Chicagóban a M. Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszöv. aleln., 1967-1982. II: lemondásáig eln. A 70-es években Madridban találkozott Kádár Dániel apáttal, akivel elküldte ottani gyűjtése eredményét a bpi Orlay u. örmény tp. javára. 1989. II. 25: elutasította a ‘Nagy Imre és társai’ újratemetésén való részvételt. – 1990. III. 12: hazatért, létrehozta a Pesti srác alapítványt, az ’56-osok Szöv. főv. elnöke, a Pol. Foglyok Orsz. Szöv. (POFOSZ) tb. eln. 1989-től küzdött a forr. ‘reformkommunista’ kisajátítása ellen, ezért a hazai pol. életből kirekesztették. – Megszerezte az egykori mátyásföldi szovjet főhadiszállást 56-os bajtársai lakásának, ahová 1993. VII: beköltözhettek. Az ott alapított 56-os múzeumát a bérleti díj emeléseivel ellehetetlenítették, ezért 1995: Kiskunmajsán telepedett le. 56-os múzeumát 1999. III. 14: a Marispuszta volt iskolaépülete 2 szobájában nyitotta meg, Tempfli József pp. áldotta meg. ~ e múzeumban tárlatvezetésekor tört. órákat tartott a valódi ’56-ról. A múz-mal szemben – a (hivatalosan) 338 kivégzett bajtársa emlékére – Kapisztrán Szt Jánosnak szentelt 56-os kápolnát építtetett (tervezte: Csete György), melyet az utolsó szovjet megszálló távozása évfordulóján, 2002. VI. 29: áldották meg. – 56-os Ifj. Tábort épített, ahol 2004. VI. 26-: vendégül láthatta 1-1 hétre a Kárpát-medence m. fiataljait. Ennek építése ellenőrzésekor szívrohamban meghalt; 56-os emlékmű-tervét nem valósíthatta meg. – Írása: Élünk (1992:8-9. In memoriam Angyal István. Obersovszky Gyulával és Rajna Tiborral. [Lejegyezte] Szalay László) – M: Corvin köz – 1956. Chicago, 1982. (5. átd. kiad. Bp., 1992, Debrecen, 2004). 88-Szám L.

Zakariás Péter

Zakariás Péter

„Az örmény ültet is fát, nem csak kivág”

Csíkszépvíz a hasonnevű patak mellett fekszik az erdélyi Pogány¬havas lábánál. Nevét úgy tartják: Szent Lászlótól kapta, amikor annak lova belelépett az általa szépnek talált patakba. Mindig népes falu volt, vásártartási joggal. Kereskedelmét és iparát a betelepedett örmény lakosok tették naggyá, akik között érkeztek és kértek letelepedési engedélyt Zakariás Péter felmenői is. Nyáron Nuridsány Mimi XV. kerületi és Esztergály Zsófi fővárosi elnök vendégeskedett Péter bácsinál, aki máig beszél örményül, vág az esze, mint a borotva és 90 fölött is fát aprít, ha kell. Mindemellett megnyitotta a múlt kapuját…

1642 tavaszán Szépvíz lakossága arra ébredt, hogy a mostani örmény temető helyén sátrak állnak. A sátrakkal örmények érkeztek, akik kezdetben 3 napi pihenőre kértek engedélyt a helyi bírótól, de nagyon jól érezhették magukat, mert a határidő letelte után engedélyt kértek a végleges letelepedésre.

Talán az egyik sátorban lakhattak kezdetben Zakariás Péter felmenői is. A sátrak helyett idővel szokatlan méretű, polgári ízlésű házak épültek Szépvíz egész területén az örmények szorgos munkájának eredményeképpen. Egy ilyen, úgynevezett örmény házban él még ma is Péter bácsi, a legidősebb örmény a faluban.

A nyári hőségben is hűvös szobákban megannyi emlék, a gondosan megőrzött múlt minden pillanatban fellelhető. Látja, hogy a régmúlt magával ragad bennünket, mesélni kezd:

„Sok testvérem volt, mind meghaltak már. Én vagyok egyedül, nekem is megvan a helyem a temetőben, itt Szépvizen. Itt fogok nyugodni. A családunk a Gyimesi¬szoroson át vándorolt ide sok száz évvel ezelőtt. Akkor az örmény közösséget a pap vezette. Az én felmenőimet Conticarnak hívták a régmúltban. Az örmény templom 1701¬ben épült Szépvizen. Szorgos kereskedő, iparos nép volt az örmény, meg is látszott a faluban a gazdagság. Később állattartók is lettek, egy időben marhákat szállítottak, egészen Bécsig vitték őket. Volt egy Szentháromság Segély Egyesület, ennek minden örmény tagja volt. A nők az egyházegyletben dolgoztak, a fiatalok mindenes munkások voltak, mindent ők csináltak, még a temetéseket is. Szépvizen mesterek éltek, cipész volt vagy 32, mészáros volt vagy 20, szerették a húst az Örmények. Minden nap húslevest vagy hurutos levest ettünk. Rézüstben főztük a hurutot, addig főztük a zöldséggel a tejet, amíg meg nem állt benne a kanál, aztán megszárítottuk. Ezt csak mi Örmények tudtuk, mindennek megvolt a módja” – meséli mosolyogva.

Egyéves voltam, amikor Édesanyám – vált komoran- meghalt, ő nem tudott megtanítani ezekre a dolgokra. A család segített. Az örmények szeretik a családot, mindenütt 6¬8¬10 gyerek volt. A Zakariások, Szávák és még más családok mind Szépvízről származnak. 1927¬ben, kilenc évesen kerültem Bécsbe a mechitarista rendházba, egyedül a testvéreim közül. Félév alatt megtanultam örményül, mindent értettem. Emellett megtanultam németül és franciául, de azt már elfelejtettem – nevetve teszi hozzá-. Ott is egyszerű életet éltünk, szegény világ volt, de a könyvtárban rengeteg könyv lapult, sokat olvastam. Volt ott mindenféle nációból gyerek, de én voltam a legkisebb. Ezért az étkezéseken nekem kellett kinyitni az ajtót a püspök úrnak. Kifelé jövet volt, hogy nekem adta a narancsát, aminek én nagyon örültem. Még ma is mindenre emlékszem jóra és rosszra egyaránt.

Később Brassóban tanultam majd ott voltam segéd. Férfiszabó vagyok, úri szabó – Péter bácsi előhúz egy háború előtti férfi divatmagazint, ahol megmutatta az angol szabásvonalakat -. Kolozsváron is voltam, ott nagyon szerettem. Olyan ruha nem volt, amit ne csináltam volna meg. A frakktól a felöltőig, a sapkáig mindent ki tudok szabni, még női kosztümöt is. Mindent, ami rendes vastag anyagból van. Nincs diplomám, még elemi iskolám sincs, de szerettem a munkámat és jó munkákat kaptam – közben a jó hűvös szobából a kert felé indul.

Jó nagy kertem van. Nekem most ez a foglalkozásom. Szedem a gyümölcsöt, ha kell, még fát is aprítok. A lányom jön segíteni, elviszi a mosnivalót, de főzni én főzök magamnak. Itt rendnek kell lenni, én így szeretem. A sarkon laknak az unokaöcsémék. Ők az utolsó teljes örmény család Szépvízen. Mindannyian tanult emberek lettek, de elfoglaltak. Nem sokat találkozunk. Nem zavar az egyedüllét. Régen voltam annyi ember között, hogy ez már nem hiányzik. Amikor a lágerben voltam Szerbiában – vált hirtelen-, ott 2400¬an voltunk sok évig együtt nyomorúságban, szenvedések közepette, de azt is túléltem. Most háborús veterán vagyok, havi 112 lej a nyugdíjam, de hál’ Istennek mindig dolgoztam, így van rendes nyugdíjam is, szóval megvagyok. Két gyermekem, öt unokám és egy dédunokám van, ők Belgiumban élnek, nagyon jó munkájuk van. Nekik nem gond, hogy az Északi tengerhez menjenek, vagy a Földközi tengerhez.

Én meg már itt maradok. Ma már csak három örmény család van Szépvizen de tartjuk az örménységünket. Krapar, így mondják, hogy örmény. Büszkék vagyunk, hogy látszik a falun a kezünk nyoma, hiszen az örmény ültet is fát, nemcsak kivág, ha értik mire gondolok.

A forróság elől ismét a hűvös szoba felé tart, de most nem követjük. Hagyjuk inkább pihenni.
„Az ember mindent úgysem mesélhet el egyszerre, igaz?” ¬- morzsolta a fogai között és behúzta maga után az árnyat adó faajtót.
„Az örmény ültet is fát, nem csak kivág szükséges

Kátai Mihály

Kátai Mihály

Két műhely-Kátai Mihály festőművész kiállítása

Pazar festmények és tűzzománc tárgyak misztikus világába csöppenhetünk a Duna Palota Falk Miksa termében, ahol a méltán neves Kátai Mihály Munkácsy-díjas festőművész jubileumi kiállítása látogatható december 20-ig. A tárlat megvalósítását a művész 80. születésnapja ihlette.

„Nekem utam van, nem művészetem. A műveim határjelző kilométerkövek és tájékoztató táblák, jelek, útmutatók, értelemhez, érzelmi világokhoz szólnak és nem a művészeti élet ilyen-olyan formáinak társai. Utam minden köve végtelenbe vezet és onnan ered. Az út nem fejlődik, nem növekszik, csak van, él és éltet” – vallja Kátai Mihály és valóban ezt sugallja az összes kiállított műremek is, mert tárgyként nem nevezhető a teremben semmi.

A kiállítás ünnepélyes megnyitóján Bíró Ildikó, a Duna Palota igazgatója és Kovács Katalin, az Egri Kulturális és Művészeti Központ igazgatója köszöntötte a résztvevőket, majd Professor emeritus Fekete György, Kossuth-díjas belsőépítész, iparművész, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke megnyitotta a kiállítást. Szil-Vay Ingrid előadóművész és Tolcsvay Béla Kossuth-díjas előadóművész, zeneszerző pedig fantasztikus hangulatot varázsolt az amúgy sem mindennapi közegbe.

A kiállítás a „Két műhely” formában úgy született, hogy már a kezdet kezdetén letért arról a gondolati útról, amit „jubileumi” bemutatónak neveznek. Ez a válogatás nem egyszerűen visszatekintés, hanem egy életprogram folyamatos újrakezdése az alkotó bevallása szerint.

A „Két műhely” az, ami jubilál, nem én – hangsúlyozza Kátai Mihály. Az ő létük nem a társadalom és a történelem arcát hordozza, hanem az értelem és az érzelem világkörén túli ismeretlen üzeneteket adja tovább. Ez az adomány nem kérést, de parancsot őriz, amit követnem kell!

Mint ismeretes, Kátai Mihály festőművész a budapesti Iparművészeti Főiskolán Schubert Ernő, Z. Gács György és Ridovics László növendéke volt. Több európai országban járt tanulmányúton. 1984-ben Munkácsy-díjjal jutalmazták, de számos hazai és külföldi kiállítási díjban részesült. A Tűzzománcművészek Magyar Társaságának tiszteletbeli elnöke. 1965 óta kiállító művész. Monumentális zománcképeket is alkot, több köztéri munkája is ismert. Alkotásait a Magyar Nemzeti Galéria, a Kecskeméti Képtár, és a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely gyűjteménye is őrzi.

Kozma Simon

Kozma Simon

A víz által Isten alakítja a forró viaszt műalkotássá – Kozma Simon művei

Különös képzőművészeti ágnak hódol Kozma Simon: forró, képlékeny viaszt és vizet használ alkotásai megformálásához, így azok a viaszfestmény vagy viaszdombormű elnevezést viselhetik. A művész igen egyéni technikával dolgozik, a mindenkor a tökéletességet kereső, önkifejezésre lelni vágyó hitvallással. Minden alkotása egyedi és megismételhetetlen. Ars poétikája: „Nem lehet hamisítani. A víz által Isten alakítja a forró viaszt műalkotássá.”

A viaszfestészet és szobrászat nem új keletű művészet. Művelték az ókori Egyiptomban, de a magyar Gallus Sándor Ausztráliában végzett barlangkutatásai során kiderült: viasszal festettek egy teknősbékát ábrázoló, közel 4 ezer éves Arnhem-földi barlangleletet. Kozma Simon az évezredes hagyományok ismeretében a megolvadt viaszt porfestékkel, gyantával, terpentinnel, és csak az általa ismert segédanyagokkal keverve, rétegekben, nagy türelemmel hordja a vászonra, amíg megszületik a mű. Olyan témákat dolgoz fel, mint a család, a vallás, de a hétköznapi életet is különleges elgondolással jeleníti meg. A képek mellett szobrokat is készít.
A kolozsvári születésű festőművész édesanyjától, Pongrátz Annától örökölte a művészet szeretetét, az ő irányításával tette meg az első lépéseket a festészet felé. Mint fogtechnikus, és egyúttal az Aradi Művészeti Népfőiskola művészeti szakán mint akvarell- és olajfestő végzett. Polgári foglalkozása során egy alkalommal kis vizet öntött a felhevülő olvasztott viaszra. A látványra máig borzongó örömmel emlékszik: a folyadék szinte „kivirágzott”! Attól a perctől fogva ezt a szépséget variálja, ezerféle formában, megajándékozva minket, csodálóit.

„Kozma képei olyan énekek, melyeket a szemünk élvez.” – ezt mondta egykor Nichita Stanescu román költő az alkotásokról. „… a színes viaszban egy mesevilág kincses képei kelnek életre. A szín és a matéria, a tér és a sík minden eleme külön szerepet játszik. Minden kép annyi arcát mutatja, ahány pontból nézzük. A domborulatok a rájuk eső fény iránya szerint vetnek új és új árnyékot, más a kép reggel és más este, más jobbról és más középről, megint más, ha közelebbről vagy ha távolabbról szemléljük” – olvashatjuk másutt Kozma Simon egyik méltatója, Révay András írásában. Tatár Zoltán, az Erdélyi Napló műelemzője pedig így ír róla: „Tökélyre fejleszti az ókori görög művészet enkausis (beégetés) nevű festészeti eljárását, amellyel építészeti elemeket festettek, vagy az egyiptomi múmiák portréinak festészeti módszerét. Kozma Simon megszelídítette a forró állapotban rakoncátlanul csordogáló, cseppenő, majd hirtelen szilárduló viaszanyagot.”

Műveit a kritikusok és a közönség is nagy lelkesedéssel és elismeréssel fogadta a világ minden pontján, művei számos magángyűjteményben megtalálhatók – 23 országban mintegy 800 képe. 1972 óta Románián és Magyarországon kívül többek között Franciaországban, Itáliában, Németországban, Szerbiában és az Egyesült Államokban voltak egyéni kiállításai. Műveit pozitív kritikák, egyöntetű közönségsiker fogadta. Taranto város díját és Palermóban az ASTA-díjat nyerte el, a Romániai Képzőművészek Versenyén, Aradon pedig első helyezést ért el. Tagja a Magyar Képzőművészek Stockholmi Szövetségének.

Kozma Simon aktív tagja a Fővárosi Örmény Önkormányzat közösségének, legutóbb az igen népszerű és felhőtlen együttlétet biztosító, a magyarörmény hagyományokat erősítő örmény bál tombolasorsolására ajánlotta fel egyik alkotását.
A művész nem pihenhet, hiszen újabb kiállításai nyílnak: a műértők Budapesten május 17-27-ig a Király utca 9-ben, június 16. és július 16. között a Király utca 11. szám alatt lévő Kulturális központban, július 16. és augusztus 16. között a Magyarok Házában, augusztus 16-tól augusztus 31-ig pedig az I. kerületi Attila úton lévő Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtárban csodálhatják viaszképeit és szobrait.

Keszy-Harmath Zoltán

Keszy-Harmath Zoltán

„Elmondom, hogyan szeressétek egymást”

Magyar gyártású könnyűszerkezetes repülővel vinne körbe üzenetet a Földön Keszy-Harmath Zoltán erdélyi örmény származású pilóta, reflektorfényt adva ezzel hitvallásának, amely így szól: „Könnyű azt mondani, hogy szeressétek egymást, de én azt is szeretném elmondani, hogy hogyan kell szeretni.”

Keszy-Harmath Zoltán az őt támogató Fővárosi Örmény Önkormányzat palackpostáját is magával viszi útjára, amely az egyistenhit és az összetartozás üzenetét tartalmazza, és amelyet mindig a helyi örmény közösségek vesznek át a földet érést követően.

A pilóta örmény gyökereiről így beszél: „Nagy szerelmek építették a múltam. Az 1720-as években apai ük-ük-ükapám, a Keszy honfoglaló magyar törzs utódja beleszeretett az örmény Morócz család utolsó leszármazott lányába. A lány kérése az volt, hogy neve magyarul is érthetően fennmaradjon. Jelentése Harmat volt. Így kapcsolódott a két név, mint a két ember: Keszy-Harmath. Ami a származást illeti, mind Istentől származunk. Vannak nagy és neves családok, nemzetek, tele értékekkel. Ha a származást úgy kezeljük, mint elkülönítő erőt, ha többnek érezzük magunkat, azzal nagy hibát követünk el. A származás egy adottság. Magában hordoz kultúrát, tanításokat. Ezeket az értékeket kell ápolni és továbbadni.”

Azt vallja, a származás nem elkülönít, hanem egyesít. A tárgyalóképesség, nyílt tisztánlátás, a kezdeményező bátor vér, a fifikás gondolkodás, előrelátás, mind, mind az örmények, magyarok szerelmeként élnek benne, ők segítették a nagy terv létrejöttében. Az ő üzenetüket – „Szeressétek egymást!” – szeretné körbe vinni a Földön.

„Én követem az ősi hagyományokat, ezek az örök értékek számomra. Szeretem az Istent. Tisztelem az időseket és a gyerekeket egyaránt. Úgy szeretem a velem kapcsolatba kerülő embert, hogy belebújok a bőrébe, érzem, amit érez, látom, amit lát, hallom, amit hall, és azt adom, amire szüksége van, megtartva az egyensúlyt. Az egyensúlyt, amit én és mi között keresek.”

Keszy-Harmath Zoltán a tervek szerint a világkörüli útra 2017 májusában indul feleségével együtt. Az Apollo Fox típusú gépet jelentősen átalakították, erősebb motort, nagyobb üzemanyagtartályokat kapott, és növelték hatótávolságát.

Az utazás fél évig tart majd, az útvonal a következő országokat érinti: Magyarország, Románia, Törökország, Örményország, Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Afganisztán, Pakisztán, India, Nepál, Banglades, Mianmar (Burma), Thaiföld, Kambodzsa, Vietnám, Malajzia, Borneó, Fülöp-szigetek, Tajvan, Japán, Oroszország, Alaszka, Kanada, Egyesült Államok, Kanada, Grönland, Izland, Feröer-szigetek, Egyesült Királyság, Franciaország, Svájc, Olaszország és végül Ausztria, ahonnan már hazafelé veszik az irányt.