A magyarországi örménység története
Az örmények szórványos jelenlétét már ókori források is bizonyítják. Az első örményekről szóló írásos emlékek feltehetően az 1100-as években keletkeztek Magyarországon, ezek – a középkori Esztergom megye területén talált írások alapján – örmény kereskedők magyarországi jelenlétéről tanúskodnak.
A tatárjárás után
Egy 1243-as oklevél tanúskodik Örményfalu (Terra Armenium) létezéséről; IV. Béla király ebben az oklevélben rendeli el, váljon lehetővé az örmények visszatelepedése a tatárjárás után, és megerősíti az örmény kolónia vámmentes kereskedelmi jogait. Két örmény vonatkozású emléket említek a történelmi Magyarországról, az egyik egy tokaji templomban található – pontosabban mára már kiemelték onnan, és áthelyezték a polgármesteri hivatalba –, a másik pedig Erdélyben, a gyergyószentmiklósi templomban. A későbbiekben több hullámban érkeztek kereskedő örmények. Az újkori örmény betelepülők a különféle hódítók elől menekülve a Fekete-tengert északi irányból megkerülve jutottak az örmény őshazából Moldván és az akkori Lengyelország területén keresztül. Az élénk kereskedelmi tevékenységet folytató örmények a XVII. század elejétől kezdve folyamatos kapcsolatokat építettek ki az erdélyi fejedelemséggel, s Apafi Mihály fejedelemtől 1672-ben letelepedési engedélyt és kiváltságokat nyertek. Az áttelepülők nagy része iparral, és termékeik (elsősorban bőráruk) értékesítésével foglalkozott. Az ekkor Erdélybe érkező örmények valóságos számát illetően pontos adatokat nem ismerünk, azonban az biztos, hogy a következő évtizedekben folyamatosan újabb családok érkeztek és ez volt az az időszak, amikor a legtöbb örmény települt be Magyarországra.
Kik az erdélyi örmények vagy magyarörmények (magyar anyanyelvű örmények)?
A XVII. században Erdélyben 4 településen élt jelentős örmény kolónia: Gyergyószentmiklóson, Csíkszépvízen, Erzsébetvárosban és Szamosújváron. Az utóbbi kettő kezdetben csak örmény lakosokat fogadott falai közé, majd szabad királyi várossá emelkedtek a XVIII. század végén. Az erdélyi örmények mellett délről, a török birodalom területéről is érkeztek örmények régiónkba, előbb átmenetileg Belgrádba, majd az 1739-es török ostrom miatt Újvidékre menekültek, s mivel hosszabb ideig török kézen maradt Belgrád, az örmények nem is tértek vissza. Templom építésébe kezdtek, amit 1746-ban szenteltek fel. A XVIII/XIX. század fordulóján számuk a százat is meghaladta. A XIX. század közepén mintegy 12-15 ezerre tehetjük azoknak a számát, akik örmény identitással – anyanyelv, vallás, származás – rendelkeztek. Az 1848-as forradalmat megelőzően 57 örmény család kapott, illetve vásárolt nemességet, akik a XIX. század közepére gyakorlatilag integrálódtak a magyar nemességbe. Az 1848/49-es harcokban hetvennél több örmény származású tiszt és mintegy kétszáz fő közkatonaként vett részt a magyarok oldalán. Köztük volt Kiss Ernő és Lázár Vilmos, akik Aradon vértanúhalált haltak.
Hazánk az 1915-ös törökországi örmény genocídiumot követően mintegy hetven keleti örmény menekültnek adott menedéket
Kezdetben nagy volt a kulturális különbség köztük és a magyar-örmények között, de a további generációk alatt már elhalványult mindez. Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum az örményeket drasztikusan érintette, mivel a földtulajdonosok birtokai jórészt a Romániához és Jugoszláviához csatolt területeken feküdtek. A két világháború között Budapest vált a magyarországi örmények fő gyűjtőhelyévé, ahol mintegy 2000 örmény eredetű személyt tartottak ők maguk számon. 1920 áprilisában megalakult a Magyarországi Örmények Egyesülete, 1924-ben pedig a Ráday utca 11-13. szám alatt az Örmény Katolikus Egyházközség, valamint az Örmény-magyar Kereskedelmi Részvénytársaság. Foglalkozásukat tekintve sok volt köztük az értelmiségi: jogász, mérnök, orvos, tisztviselő, illetve (kis)kereskedő vagy iparos, jellemző örmény foglalkozás pl. a szőnyegkészítő.
A második világháború és az azt követő kommunista diktatúrák tovább rombolták az örménység társadalmi pozícióit
Általában rossz idők következtek az „úri középosztályba” tartozó tisztségviselő, értelmiségi családokra. 1952-ben a többi egyesülettel egyidőben megszüntették az Magyarországi Örmények Egyesületét is. Később a kádári konszolidáció idejében, 1965-től a Magyar-Szovjet Baráti Társaság (az Örmény SZSZK is szovjet tagköztarsaság) és a Hazafias Népfront keretein belül szerveződhetett újjá. Az egyházi közösség működése folyamatos maradt. E korszakban több keleti örmény család is hazánkba költözött Szovjet-Örményországból, akik általában kapcsolatot találtak a magyar-örményekkel.